Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ funkciói megvalósítása érdekében. Weboldalunkon történő további böngészéssel hozzájárul a cookie-k használatához. Részletesebb információt és a cookiek kikapcsolásának lehetőségét cookie szabályzatunkban olvashatja.
Vissza
Vízkereszt, Krisztus megjelenésének ünnepe

 


Az ünnep eredete

A világegyház legősibb ünnepei közé tartozik vízkereszt, amely Jézus megjelenését, megnyilvánulását kapcsolja egybe. Három történés kapcsolódik hozzá:
– a napkeleti bölcsek imádása,
– Krisztus megkeresztelkedése a Jordán vizében és
– Jézus első csodája a kánai menyegzőn.

Teológiai értelmezése szempontjából vízkereszt azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban Isten jelent meg az emberek igazi Megváltójaként, az ünnep liturgiája pedig Jézus hármas megjelenéséről emlékezik meg.

A vízkereszt azért is kiemelt ünnep a katolikus egyházban, mert ekkor kezdődik meg a házszentelések időszaka. A szertartás során a pap az újonnan megáldott szenteltvízzel meghinti a lakásokat, házakat; megáldja a benne lakókat.

Vízkereszt, latin elnevezése az Epiphania Domini, „az Úr megjelenése”, még ma is több országban használatos. Egykor Szentkeresztnek illetve, a „tizenkettedik napnak” is nevezték, utalván a tizenkét napig tartó karácsonyi ünnepkör lezárására. Innen származik az ünnep angol elnevezése: „Twelfthday”, azaz „Tizenkettedik nap”.

Az antik előzmények

Az ünnep kultikus pogány előzményei az óegyiptomi Osiris-kultuszban gyökereznek. Ezen a napon Alexandriában a téli napfordulót, egyúttal a „fényt” ünnepelték. Január 5-éről 6-ára virradóra emlékeztek Aión születésére, aki az örökké megújuló idő istensége volt, és Alexandrián kívül Szíriában és Főníciában alakult ki kultusza. Ennek csúcspontja volt a január 5-éről 6-ára virradó éjjelen, évenként megtartott ünnepség. Ezen az éjszakán az isten képmását, egy fából készült, homlokán, kezein és térdein arany keresztpecséttel ellátott, meztelen istenszobrot kiemelték a Koré templom föld alatti szentélyéből, körmenetben körülhordozták. Közben ezt kántálták: „Ma, ebben az órában Koré megszülte Aiónt.” Január 6-át az egyiptomiak a Nílus vize ünnepeként ismerték, amely szerint ezen a napon merítettek a Nílus vizéből, és megszentelték azt.

Az antik görögöknél theophaniának, illetve epiphaniának az istenség megjelenését ünnepelték, Deplhoiban pedig az istenek ünnepét tartották. A Római Birodalom keleti részein január 6. szintén ünnepnap volt: divus (a császár egy címe, jelentése „isteni”) megjelenését dicsőítették. (A római történetíró, a Krisztus előtti III. században élt Eutropius írta, hogy a császárokat „hóltok után az istenek közé számlálták, nekik divus, divinus nevet adtak, és tiszteletekre templomot építettek.) Január eleje amúgy is ünnepi időszak volt a rómaiaknál: Krisztus előtt 49. január 10-én lépte át seregével a Rubicont Julius Caesar római hadvezér, amiért már életében istenségként tisztelték.

A kereszténység kezdetei

Vízkereszt jelentőségét mutatja, hogy a kereszténységben húsvét után ez lett a második ünnep. A kereszténység első századaiban egyébként csak a feltámadást és a keresztséget ünnepelték. A keleti egyházaknál már a második évszázadban megjelent az „epiphanias”, vagy „theophania”.
A III. évszázad elejétől vált liturgikus ünneppé. Gyorsan elterjedt előbb keleten, majd nyugaton. A nagy változást a konstantini fordulat, az I. Constantinus és uralkodótársa, Licinius által kiadott mediolanumi ediktum jelentette, amely lehetővé tette a keresztények számára a szabad vallásgyakorlást. Ekkortól jelentek meg a Krisztus előtti epiphanias-kultusz egyes elemei a liturgiában, legalábbis azok, amelyek a kereszténységgel is összeegyeztethetőek voltak. A keresztények körében 312–325 között kezdett terjedni Krisztus születése, a keresztség, a kánai menyegző és a Háromkirályok (napkeleti bölcsek) látogatásának ünnepeként. Az Istent mint uralkodót vagy császárt megjelenítő ünnep azonban népszerűbb volt a római részen, mint Bizáncban.

Nincs megbízható adat arról, mikor is ünnepelték epiphaniast. Az első biztos forrás Alexandriai Szent Kelementől származik, ő számolt be arról, hogy január 6-án már a gnosztikus Bazilidesz (II. század) követői megünnepelték Jézus keresztségét, mert azt vallották, hogy az ember Jézus a keresztségkor vált Isten Fiává. Ugyanakkor Kelemennél május 20. és január 10. is megjelent az ünnep időpontjaként.

A katolikus egyház 432-ben határozott arról, hogy a születést december 25-én ünneplik. Ugyanakkor az örmény egyház mind a mai napig január 6-án emlékezik Krisztus születésére. A karácsonyi tizenkettedről, a Dodekahémeronról, Szír Szent Efrém már a IV. században említést tett, ezt pedig az 567-ben, Toursban tartott zsinat szentesítette. A tizenkét nap során nem volt szabad mezőgazdasági vagy házimunkát végezni, mosni, fonni. Angliában már 887-ben „szabad napoknak” nevezik ezeket. Franciaországban és másutt is a középkorban ezeken a napokon szünetelt a törvénykezés.

Reformok

Az 1582-es naptárreform, a Gergely-naptár bevezetése nyomán egy sor vallási ünnep időpontja lett más a keleti és a nyugati egyházban. A Julián-naptárban december 25. sokáig január 6-ára esett, a huszadik és a huszonegyedik században azonban már január 7-én ünnepelték Krisztus születését. Manapság sok pravoszláv országban – a tizenhárom napos differencia miatt – január 19-ére esik vízkereszt ünnepe. Igaz, ebben a tekintetben sem lehet egységességről beszélni. A görögök ugyanis a megreformált Julián-naptárt használják, amely 2800-ig egybeesik a Gergely-naptárral. Más pravoszláv egyházaknál, így az orosznál vagy a szerbnél viszont a régi Julián-naptár van érvényben.

A keleti egyházakban az évszázadok során vízkeresztkor a keresztség került előtérbe, nyugaton viszont a napkeleti bölcsek látogatása. Az ünnepi vízszentelés a nyugati egyházban is elterjedt, de már csak a középkor utolsó éveiben. A víz mellett ezen a napon szenteltek régen a tömjént is. Ebből a kettős szentelésből fejlődött ki, de már a Háromkirályok nevében, „az emberi hajlékok megszentelése és megfüstölése” vízkereszt nyolcadán. A szentelések formái a magyar középkori szertartáskönyvekben is felbukkannak.

Egészen 1955-ig a katolikus egyházban vízkeresztet nyolc napig tartó böjt követte, ennek a szokásnak, „vízkereszt nyolcadának”, XII. Piusz pápa vetett véget. A böjt az anglikán egyházban is elterjedt, különösen a kanadai hívek körében. A reformátusok és a kálvinisták nem ragaszkodnak január 6-ához, általában a napot követő vasárnap ünneplik vízkeresztet.

A II. Vatikáni Zsinat reformja értelmében a római katolikus egyház január 6-án a háromkirályok látogatását ünnepli, vízszenteléssel egybekötve. Jézus megkeresztelkedésének ünnepét a rákövetkező vasárnapon tartják. A kánai menyegzőről, amelyen Jézus első csodáját vitte végbe a vizet borrá változtatva, egy közbeeső hétköznapon emlékezik meg az egyház.

Ez az elkülönülés a nyugati és keleti hagyomány között történelmi okokra vezethető vissza. A Német-Római Császárság, a császárkultusz idején vízkeresztkor az uralkodó, azaz a megtestesült Isten ünnepélyes látogatását domborították ki. Keleten viszont az epiphania kifejezés Isten váratlan és érezhető, jót adó megjelenését jelentette.

Mivel vízkereszt eredetileg több ünnepet is magában foglalt, így „Krisztus királyságát” is, XI. Piusz, hogy vízkereszt teológiai jelentőségére irányítsa a figyelmet, az 1925-ös szentévben, december 11-én megjelent, Quas Primas című enciklikájában rendelkezett Krisztus király ünnepéről, amely a „legfiatalabb” a főünnepek közül a római katolikus egyház liturgikus naptárában.

A Háromkirályok ünnepe

Vízkeresztkor nyilvánították ki Jézus születését a pogány népnek. Ennek jelképe: a három napkeleti bölcs – a három királyok – Gáspár, Menyhért és Boldizsár – a betlehemi csillagot követve megjelent Jézus jászolánál, és uralkodónak kijáró tisztelettel hódolt a kisded és édesanyja, Mária előtt.

A napkeleti bölcsek csillagjósok voltak, ám királyként is emlegetik őket. Korábban több ószövetségi prófécia utalt arra, hogy a Megváltó a pogány világ fölött is át fogja venni a hatalmat. Ezeket a próféciákat „teljesíti be” a háromkirályok története. A négy evangélista közül csak Máté tesz róluk említést, bár nevüket az evangéliumi részből nem ismerjük meg.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó aktuális számában.

2018-01-08 | Rónay Tamás | Módszertár

Szeretnék ilyen híreket kapni >>