Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ funkciói megvalósítása érdekében. Weboldalunkon történő további böngészéssel hozzájárul a cookie-k használatához. Részletesebb információt és a cookiek kikapcsolásának lehetőségét cookie szabályzatunkban olvashatja.
Vissza
A sikeresek – Egy felvételi margójára

 

A várakozás bűvöletében

Amikor vége a tanévnek, kiosztottuk az összes bizonyítványt, jut egy kevéske csend az embernek. Akinek leérettségizett a diákja, kicsit kifújhatja magát: idáig megvolnánk. De akinek felsőoktatásba jelentkezik a tanítványa, az még egy kicsit visszatartja a lélegzetét, az ő hallgatása a várakozás csendje. Nem mintha összedőlne a világ, ha valaki nem kerül be az egyetemre, de azért mégsem mindegy. Végtére is a diák (volt diák!) a felvételiző, nem pedig a tanára, de azért mégis. Ha megszületik az eredmény, annak nagyon lehet örülni. Annál jobban, minél nehezebb volt bekerülni arra a vágyott egyetemre.

Az alábbiakban ilyen örömteli történetek következnek. Mi bennük a különleges? Művészképzésbe bekerülni talán a legnehezebb kihívások közé tartozik – nekik, mindhármuknak sikerült. De mégsem ezért gondolom fontosnak elmondani a történetüket. Három nagyon különböző diák nagyon különböző úton jutott el ugyanabba a sarkig táruló kapuba – ez már érdekesebbnek tűnik. Mindhárom diák egy alternatív iskola rendhagyó módszereivel tanulta meg, amit megtanult –, és talán ez a legérdekesebb az egészben.

Történeteiket tanáraik elbeszélése alapján mesélem el. Azt hiszem, ebből nemcsak a diákok, hanem a kollégák munkájáról is képet kaphatunk: egy kicsit belelapozhatunk a siker receptkönyvébe.

Az első történet

Juli több gimnáziumot megjárt, mire hozzánk került. Nyúzott, sértődött kamaszlány volt, motiválatlannak tűnt a tanulásban. Mindig azt érezte, hogy nem értékelik eléggé a teljesítményét, és el sem tudta képzelni, hogy még mi a csudát kéne tennie egy ötösért. Azért végigjárta a gimnáziumot, még emelt szintű érettségire is jelentkezett angolból, mert az kell a felvételihez. Mindenki fogta a fejét, mert attól féltünk, meg fog bukni az emelt szintű vizsgán, és akkor oda a keményfedeles érettségi. Nem ez történt. Egyszerűen nem ment el arra a vizsgára májusban. Aztán a javítóra sem októberben. Pedig az volt a terve, hogy az érettségire épülő képzésünkre beiratkozva diákként húzza ki az évet a következő felvételiig. November elsejétől azonban egy lezárt 12. évfolyammal és négy tárgyból letett sikeres érettségi vizsgával lebegett ég és föld között, mint Mohamed koporsója. Már nem középiskolás, de még nem érettségizett, így az érettségire épülő szakképzés lehetősége is kicsúszott a lába alól.

Az első fordulat az volt, amikor mégis úgy döntött, hogy nem hagyja abba a fotózást, továbbra is bejár munka mellett is az órákra, kerül, amibe kerül. Ez igazi elhatározásnak tűnt, ám a remények hamar lelohadtak. A diáksággal járó kedvezményektől elesve Julinak folyamatosan munkát kellett vállalnia, ezért bizony kevés, és rendszertelen volt a jelenléte. A kollégák komolyan aggódtak, hogy ez elég lesz-e bármire. Nemhogy felvételire nincs így remény, de ezzel a tudással, szakmai gyakorlattal munkavállalóként elhelyezkedni is nehéz lehet. Mégsem volt mit tenni: Juli maga állítja fel élete prioritásait, ebbe nem lehet beleszólni. Ha úgy dönt, hogy inkább dolgozik, akkor őt ebben ember nem tudja megakadályozni.

A többiekkel a felkészítés folyamatos, szisztematikus munkában zajlott. Juli is el-elment a közös kiállításnézésre, színházlátogatásokra, de az ezekhez kapcsolódó elméleti ismeretek megtanulását már hanyagolta. A kollégák hetente leültek beszélgetni a diákokkal, hogy a szakmai kommunikációba belerázódjanak, hogy fejlődjön a vitakultúrájuk, táguljon a világképük. Fontosnak tartották, hogy látszódjék: a felvételiző diákok mindegyikének megvan a saját karaktere. Hogy kiderüljön, van elképzelésük a világról és a szakmáról, sőt, azt fel is vállalják, akár konfrontatív módon is. Sajnos Juliról az elégedetlenségén túl nem sok minden tudott kiderülni.

A diákok időről időre projektvizsgákon mutatták be, mit hoztak ki a kapott szakmai feladatokból. A félév táján a kollégák már arról tanakodtak, hogy ha ezt sem teljesíti, akkor végképp el fogják veszíteni Julit. Ám ekkor ismét történt valami: senki nem érti, hogy csinálta, de meglepően jó fotókat hozott be. Leesett az álluk. Az értékelés keretében azt mondták neki, hogy ha elhatározza magát, akkor ugyan sok munka vár rá, de van esélye a felvételire. Juli pedig később bevallotta, hogy ez volt az a bíztatás, amire építve elhatározta: mégiscsak nekifut a dolognak. Meglepődtek, hiszen eddig nem is érzékelték a kollégák, hogy bármennyit is adna a véleményükre. Onnantól többet járt be, jobban odatette magát. Majd jöttek a további meglepetések: kiderült, hogy szépen és szabatosan is tud fogalmazni, ha fontos és érdekes dolgot kell szavakba önteni. Jó szemmel válogatta össze portfólióját.

Amikor a felvételi napján belépett az egyetemre, akkor született meg benne a bizonyosság: ez nekem kell, ide be akarok jutni. Ott valami átkattant.

A második történet

Ábel elvarázsolt lélek. Értelmiségi szülők egyszem gyermeke, katolikus gimnáziumban érettségizett, egyenesen felvették gyógypedagógusnak egy vidéki egyetemre, amit el is kezdett. Ám itt valami megváltozott – Ábel talajt vesztett. Ekkor egy volt tanítványunk, egy jó barátja beszélte rá, hogy csináljon valami hasznosat, jöjjön hozzánk szakmát tanulni, ha már otthagyta az egyetemet. Mert otthagyta egy fél év után konzervatív családja legnagyobb bánatára, és nem javított a dolgon, hogy ezután egy érettségire épülő képzést adó alternatív helyre jelentkezett. A szülei bizony haragudtak, hogy mit lébecol a gyerek egy ilyen gyanúsan laza közegben. Jó egy év kellett hozzá, hogy felismerjék: itt valóban tanul valamit. Lassan megbékéltek. Ábelnek meg megvilágosodott, hogy ez nem csak egy kedves hely, de hasznos ismereteket is nyer, errefelé is tud haladni, fejlődni, tanulni – megélhetést is találhat. Túlféltő családjával szemben folytatott függetlenségi harcához is illik ez az önállóságra építő képzési forma. Szóval nem tudja pontosan, mit is akar, de ez éppenséggel nem rossz neki. Nem kért a személyre szabott segítségből, a mentorálásból sem, de amikor krízishelyzetbe került, akkor egy spontán beszélgetés alkalmával közelebb kerültek hozzá az addig csak szakmai beszélgetéseket folytató kollégák. Onnantól szorosabb lett a kapcsolatuk, és ezt követően Ábel minden szempontból jobban fejlődött. Ezt a fajta segítő, de nem befolyásoló emberi kapcsolatot nem ismerte. „Nem is tudtam, hogy nekem szükségem lehet mentorra” – mondta. Pedig a kollégák szerint, ha valakinek, neki aztán tényleg szüksége volt a személyes, támogató, de nem irányító figyelemre. Mintha ettől szárnyakat kapott volna, az anekdotákba illően csetlő-botló figura rendkívül kemény hajrát mutatott be. Két szakra felvételizett, két teljesen más felvételi eljáráson ment keresztül, ahol két különböző követelménynek kellett megfelelni. Mindkét szakra felvették.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó szeptemberi számában.

2018-08-06 | Kerényi Mária | Nem állami fenntartású

Szeretnék ilyen híreket kapni >>