Vissza

Húsvéti népszokások

Ugyan húsvét még messze van, de a ráhangolódást, a játékokat már akár most is elkezdhetjük.

 

A böjt első hetét csonkahétnek nevezték, hiszen hamvazószerdával kezdődött. Ezen a héten hagyományosan külön névvel illették a csütörtököt is. A farsangban arra törekedtek, hogy az ételeket hamvazószerdáig mind elfogyasszák, ha azonban ez mégsem sikerült, akkor az ezt követő napon, csonkacsütörtökön még megehették a maradékot, ahogy a szlavóniai Kórogyon mondták: „Inkább a has fakaggyon, mintsem egy kicsi étel megmaraggyon!” (Tátrai Zsuzsa: A nagyböjt – „Cibere vajda” és „Konc király” párviadala. Élet és Tudomány. 1994/ 7. szám.)

A farsangi hagyományban Európa-szerte ismert szokás volt a farsang és a böjt jelképes párviadala. „Cibere vajda” nevében a böjti ételt, míg „Konc király” a húsos, zsíros ételeket jelképezte. Vízkeresztkor a farsangot jelképező Konc király, húshagyókor a böjt „embere”, Cibere vajda került ki győztesen a színlelt viadalból. Csíkmenaságon a Cibere vajdát egy sovány, Konc királyt pedig egy kövér legény alakította. Fakarddal verekedtek, vívtak meg egymással.

Bár böjt idején tilos volt a mulatság, a lakodalom, az egykori falusi fiatalok számára mégis a böjti vasárnapok jelentették a szórakozás egyedüli lehetőségét a szabadban. Itt játszottak, énekeltek, labdáztak, hintáztak, ismerkedtek, udvarolhattak egymásnak. A legismertebb böjti leányjáték a karikázó volt. Erre az ősi, tavaszi idényhez kötött leánykörtáncra ugyanis nem vonatkozott a böjti tánctilalom. A labdázáshoz a labdát rongyból, tehénszőrből készítették. Ha nem akadt labda, akkor köcsögöt dobáltak. A köcsögöt kavicsokkal, kukoricával töltötték meg. Ezt a játékot csutizásnak, csöntörözésnek nevezték.

A Nyitra megyei Tardoskedden úgy hintáztak, hogy hengerfát állítottak a földre, és a belőle kiálló vastengelyre hámfát kötöttek. Erre ültették a leányokat, és énekszóval forgatták őket körbe-körbe. A nagylányok magukban is jól elszórakoztak a böjti vasárnapokon. Jellegzetes játékaik voltak a cickomozás, ulicskázás. A Nyitra megyei Béden a Horka dombra mentek „ulicskázni”. Mindegyik lány vitt magával egy kisebbet. Körbe leültek, a kisebb lányt maguk elé ültették, és a kötényükkel letakarták a fejüket. Énekeltek, majd különféle kérdéseket tettek fel a kislányoknak. Az ugyancsak Nyitra megyei Menyhén a végén még fel is emelték őket. Ezekben a játékokban ősi avatási szertartás nyomait fedezhetjük fel.

Böjti vasárnapokon, de különösen virág-, húsvét- és pünkösdvasárnap a lányok – esetleg a legényekkel közösen – énekszóval vonultak végig a falun. A Hont megyei Déménden kapus játékkal haladtak végig. A feltartott kezek alatt bújt át a sor. Ilyenkor ezt énekelték: „Új vár, új vár fényes vár, borsos kapitánya, megyek bátor jó vitéz, megyek hidon által” (MNT 1. 831. sz.).

Nagyböjti szokás volt az úgynevezett sajbózás. A név a német Scheibe, azaz korong szóból ered, a szokás is német eredetű. A legények fakarikát készítettek, amit hosszú botra tűzve megtüzesítettek, a fejük felett meglóbálva deszkához csapták és elrepítették, miközben kikiáltották annak a nevét, akinek „küldték”.

A nagyhéten ma is élő szokás a húsvéti nagytakarítás, amelyhez régen még a mágikus féregűzés is hozzátartozott. Nagyszombaton nagy zajjal ütögették edényeiket a gazdasszonyok, és mikor először szólalt meg a harang, ezt kiabálták: „Kígyók, békák szaladjatok, megszólaltak a harangok!”

Az igen vallásos csángóknál szintén a hamvazószerdát követő csütörtökön ették meg a zsíros ételt, ami húshagyó keddről maradt. Ahogy aztán közeledett a nagyhét, úgy szigorodott a böjt. Szerdán és pénteken már csak kétszer ettek, és akkor sem lakhattak jól. Ekkor már a kenyeret sem ették meg. Az utolsó hetekben az asszonyok – még ma is – fekete kendőt kötnek minden nap, és a templomba is úgy mennek, mintha temetésre mennének. Virágvasárnap minden misére menő egy jó maréknyi fűzfabarkával megy a templomba. A csángóknál ennek pimpó a neve: úgy is hívják az ünnepet, hogy pimpószentelő. A templomban a pap megszenteli a barkákat, és mindenki belemártja azokat az erre előkészített szenteltvízbe. Csak a szentelt barkát lehet bevinni a házba, mert ha enélkül kerül oda, a hiedelem szerint elpusztulnak a csirkék, odavész a majorság. A szentelt pimpónak a gyimesiek szerint mágikus ereje van: végigjárják vele az istállókat, ólakat, hozzáérintik az állatokhoz, és ezzel megvédik azokat a dögvésztől, fermekától (varázslattól), szépasszonyok rontásától. A nagyházban felakasztják a szentelt barkát a gerendára, és ha télen fáj valakinek a torka, akkor az, egyet lenyel abból. Ha fáj a háziak feje, akkor is pimpóval megsimogatják.

Nagyhéten a csángóknál sincs tánc, énekelni sem szabad, sőt, udvarolni sem lehet. A böjt ideje alatt, a nagyhétig ugyanúgy dolgoztak, mint más időszakban: fontok, szőttek, szapulót raktak; a férfiak – ha jó hó volt –, akkor egymást megkalákázták: hazahordták a távoli hegyikaszálókról a szénát, mert azt csak szánnal lehet megközelíteni. Ilyenkor rendezték a boronahordó kalákákat is azok a fiatalházasok, akik építeni akartak. „Húsvét napján még a fecske sem rakja a fészkét” mondogatták. (Tankó Gyula: Húshagyó keddtől húsvét másodnapjáig. Honismeret. 2000. 28. évfolyam.)

Nagyhéten feketébe öltöztek az asszonyok, a tükröt falnak fordították, vagy letakarták, mint amikor halott van a háznál. Szerdán, pénteken és sokan kedden is, szigorúan böjtöltek; csak kétszer ettek, és akkor sem laktak jól. Énekszó, fütty, hangoskodás, káromkodás nem volt a faluban. Nagypénteken minden háznál kinyitják az ajtókat, ablakokat, az udvaron egy hosszú rúdra, amely a szárítókötelet helyettesíti, kirakják az ágyneműket, ruhákat, hadd járja át azokat a megtisztulás levegője.

A szigorú böjtön kívül még létezett az a hagyomány is, hogy a nagyhéten nem volt szabad megenni a tojást, mert aki azt megette, annak „büdös lesz a szája”. Nagypénteken tojásírás után volt, aki a piros lében megmosta az arcát, hogy szép piros legyen. Tisztálkodtak. Semmilyen kedden és pénteken hajat, körmöt, szakállat nem vágtak.

Szegeden és környékén a legények métáztak, dóléztak, csülköztek, a lányokkal együtt pedig énekes-táncos játékokat játszottak. Turán az említett csülközés mellett a másik kedvelt játék volt az úgynevezett kutyasutu. T alakban összerótt gerendákból készítették a forgó alkalmatosságot, amelyre egy-egy legény ült, és kettő forgatta, míg el nem szédültek.

Kedvelt játék volt az úgynevezett pilikézés. Három kisebb guggoló lány körül énekelve, kanyargósan vonultak a többiek.

Az egyeki (Hajdúság) fiatalok kedvelt játéka az úgynevezett szederindázás volt. Lányok és legények egymás kezét fogva járták az utcákat, és az első pár feltartott keze alatt vonult át az egész sor. Énekük a következő volt: „Szederinda, levelinda, Bujj, bujj szitakéreg, rostakéreg, Mindjárt hazaérek.”

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó című folyóirat aktuális számában.

2020-03-12 | Rónay Tamás | Módszertár

Szeretnék ilyen híreket kapni >>