Vissza

Motivációs levél

A digitális munkarend - ahogy a tanév is - a végéhez közeledik. Ilyen körülmények között még kevesebb szó esik arról: mi motiválja a tanárokat a pályán maradásra, a tanításra. Pedig mindez nagyon lényeges kérdés. Az alábbiakban egy biológus hölgy ír minderről, aki egyelőre még a pályára szeretne lépni - hivatalosan is.


A lényeg: a személyes kapcsolat

Motivációs levelet akkor szoktunk írni, ha valami új foglalatosságot pályázunk meg. Munkahelyet, beosztást, képzést; de bármelyiket is, a lényeg, hogy a levélben igyekszünk meggyőzni az ügyben döntési helyzetben levőket, hogy mi nagyon alkalmasak – ha nem éppen a legalkalmasabbak – vagyunk a megpályázott állásra, pozícióra, képzésre. Az alábbiakban, szinte teljes terjedelmében idézett levelet egy kedves kollégám írta. Jó pár éve dolgozunk együtt, és már akkor sem volt kezdő, amikor megismerkedtünk. Közelebb áll a negyvenhez, mint a harminchoz, amint ez a levél első mondatából is kikövetkeztethető. Hogy mire is pályázik ebben a levélben, azt azonban most, a bevezetőben elhallgatom. Beszéljen önmagáért a szöveg!

A levél

„Diplomám megszerzésének évében, 2002-ben kezdtem tehetséggondozással foglalkozni, 2013-ig mellékállásban, egy egészségügyi munkahely mellett tartottam tehetséggondozó foglalkozásokat, táborokat. Azóta vállalkozóként főállásban foglalkozom tanítással. alternatív oktatási intézményekben és tanulócsoportokban veszek részt projektekben, intézményeken kívül korrepetálok és tartok tehetséggondozó foglalkozásokat természettudományok és dráma területen.

Jellemzően interdiszciplináris projektekben veszek részt vezetőként vagy társvezetőként. Alternatív iskolákban tanítok különböző problémákkal – tanulási és magatartási zavarok, autizmus, szerfüggés – küzdő diákokat. Ezt a munkát a folyamatosan jelen levő és változó súlyosságú problémák ellenére is nagyon szeretem. Tanítványaim életkorát tekintve hatalmas a szórás: a legfiatalabbak hétévesek, a legidősebbek húsz év felettiek.

Vekerdy Tamás több helyen kifejti, hogy a tanárrá válás során fontos a sérült, problémás gyerekekkel, fiatalokkal való foglalkozás, mert az meghatározó és egyedi tapasztalatok megszerzését teszi lehetővé. Súrlófényben jobban kirajzolódnak a jellegzetes vonások, mint semleges megvilágításban.

Nagyon sok, különböző pedagógiai irányzattal találkoztam; az állami oktatással csak tanítványaim elbeszélésén keresztül, amelyek nagyon hasonlóak az én annak idején megszerzett tapasztalataimhoz. Szerencsém van alkalmam egy demokratikus tanulócsoportban is dolgozni, ahol mind az angol, mind a német iskolai hagyományokból táplálkozó oktatás folyik. Érzékelem, hogy ezek a módszerek különösen nagy energiát igényelnek. Ez a munka sok egyéni figyelmet, alkalmazkodóképességet kíván, ráadásul a hagyományos tanárszerep által biztosított – ha ugyan biztosított – tekintélyalapú irányításról való lemondást jelenti. Az ilyen munkában másfajta kudarcokra és sikerekre lehet számítani.

Szerencsémre alkatomnak köszönhetően a hagyományos tekintély megteremtésében mindig gyenge voltam, így első szárnypróbálgatásaim után már a személyes hangvételű, támogató szemléletű pedagógiához pártoltam, mert ebben a szerepben érzem magam otthonosnak, hitelesnek.

Ezzel párhuzamosan a legfőbb nehézségnek mindig a tanulók tudásának ellenőrzését, minősítését érzem. Az eszemmel belátom, hogy a bemeneti és kimeneti tudásszint ellenőrzése nélkülözhetetlen a minőségirányítás szempontjából, de komoly dilemma számomra, hogy hogyan mérjük a megfelelő dolgokat a megfelelő módon, hogyan leszünk egyszerre nem technokraták, de sztenderdek szerint mérők, szakmaiak, de méltányosak. Amit mérünk, annak lehet köze a lényeghez, de a lényeget biztos nem mérjük.

Van egy általam nagyon kedvelt videó, címe szerint „Ez fogja forradalmasítani az oktatást” (This will Revolutionize Education). Összefoglalja, az elmúlt 130 évben milyen technikai újítások voltak a fonográftól a televízión át az internetig, amelyektől az oktatás megváltását várták. Úgy érzem, az elmúlt két hónap digitális karanténoktatása sem azt bizonyította, hogy egy eszköz magában jó vagy rossz lenne, és pláne, hogy magában az eszköz lenne a döntő. A videó hasonló konklúzióra jut, mint én az elmúlt években: a tanítás alapja az emberi kapcsolat. Ezzel nem szeretném kétségbe vonni a több ezer éves pedagógiai tudást, amit az emberiség felhalmozott, de minden pedagógiai, didaktikai és tantárgyi tudás csak kapcsolatok viszonyában értelmezhető. Kapcsolat az anyag és a diák, a diák és a tanár, a tanár és az anyag között.

Személyes példámon keresztül nézve nem hiszek a mediátorszerep mindenhatóságában. Nagyon szeretek mesélni és nagyon szeretek színes-érdekes előadásokat tartani. Szeretem a félfrontális formát, amikben különböző témákról mesélek, de ezt közös ötletelésekkel, elgondolkodtató kérdésekkel vegyítjük, ahol a témán belül a diákok érdeklődése mentén megy a beszélgetés, miközben a struktúra alkotásáért és az összefüggések feltérképezéséért, a beszélgetés vezetéséért én vagyok a felelős. Bonyolult egyensúlykeresés.

Tudományos oktatásban a legnagyobb erősségemnek a biológia irányában érzett érdeklődésemet és csodálatomat tartom. Meggyőződésem szerint létezik egy, általában a természettudományokra és speciálisan a biológiára jellemző gondolkodási struktúra, ami példákon, levezetéseken, kérdéseken keresztül (»bábáskodó módszer«) tanítható, miközben saját lelkesedéssel és színes, érdekes információk hozzáadásával az érdeklődés fenntartható. Idősebb korosztálynál a személyes életet érintő témákon keresztül lehet a leginkább elérni a diákokat.

Szeretek tanítani, a személyes kapcsolatokon alapuló pedagógia szétágazó módszertanában számos lehetőséget látok, és hiszek az oktatás társadalomformáló erejében. A pedagógusdiploma az alternatív térben való mozgásteremet növelné meg.”

Ki veszít, ki nyer?

A motivációs levél szerzője végzettsége szerint ugyanis kutató biológus. Ehhez képest közel húsz éve dolgozik pedagógusként. Kicsikkel és nagyokkal; kiemelkedően tehetségesekkel és különböző hendikeppel megáldott-megvert gyerekekkel, fiatalokkal. A levélből az is kiderül, hogy a pedagógia elméleti oldala sem ismeretlen a számára. Elolvasott, megnézett sok mindent, és mindezekből lassan leszűrte, amit magáénak vall. Világképe, pedagógiai hitvallása kialakult, szilárd alapokon látszik állni.

Mit tehet hozzá ehhez a tanárképzés? Mit tanulhat az egyetemen? Minden, a tanárképzést elmarasztaló hátsó gondolat nélkül mondom: valószínűleg nem sokat. Akkor meg miért fut neki? A válasz az utolsó mondatában keresendő.

Nem lehet egyetlen tantestület tagja sem, nem taníthat a közoktatásban pedagógusdiploma nélkül. A pedagógia tudomány, a diploma tanúsítja, hogy valóban elsajátította valaki a tanításhoz szükséges legfontosabbakat. Valóban fontos, hogy ne szabadítsunk rá a gyerekeinkre képzetlen és a pedagógiában járatlan szakbarbárokat. Mi aztán tudjuk: ahhoz, hogy valaki meg tudjon tanítani bárkit bármire, nemcsak azt kell tudnia, amit meg akar tanítani, hanem annál ezerszer többet – és nem is csak a megtanítandó anyaghoz kapcsolódó ismeretekre gondolok. Ahogy a kolléga levelében írta, a legfontosabb a kapcsolat az anyag és a diák, a diák és a tanár, a tanár és az anyag között.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó júniusi számában.

2020-06-09 | Kerényi Mária | Módszertár

Szeretnék ilyen híreket kapni >>