Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ funkciói megvalósítása érdekében. Weboldalunkon történő további böngészéssel hozzájárul a cookie-k használatához. Részletesebb információt és a cookiek kikapcsolásának lehetőségét cookie szabályzatunkban olvashatja.
Vissza
A gyermekkor vége − Különleges élethelyzetek a köznevelésben és a felsőoktatásban

 

Az alábbi esszé néhány speciális helyzetről számol be a köznevelés és a felsőoktatás környezetében. Módszerei teljességgel kvalitatív jellegűek, így nem általánosíthatóak. Sem végzettségem, sem erőforrásaim nincsenek arra, hogy statisztikai kimutatásokon alapuló kutatásokat végezzek a diákok és a hallgatók szociális vagy gazdasági helyzetét illetőleg. Az alábbi cikk funkciója éppen az, hogy felhívjam a hozzáértők és az erőforrás-birtokosok figyelmét arra, hogy szükség lenne ilyesmire.

 

A funkció mellett ugyanakkor nem árt tisztázni a szöveg címzetti körét sem. Azoknak írok, akik most vagy a közeljövőben kezdik a pályát akár egy középiskolában, akár egy felsőoktatási intézményben. Higgyék el, ez a hivatás rengeteg szépséggel jár. Hiszem, hogy a nyomor, amiről most szó lesz, nem a lényeg, csak a kontextus. Olyan az oktatás, mint egy tisztességes Rilke-vers: a gyönyörűség eredete a borzalom.

 

Szép, rendkívül szép dolog például levelet kapni azoktól, akiket tanítottunk egy vagy több évig. Kísérteties ugyanakkor, ha a levél végén ezt olvassuk: „együtt fogunk nevetni az élet szerencsétlenségein, mert mást úgy sem tehetünk majd”. Ha le akarjuk mérni, hogy Cseh Tamással szólva, „hogyan lesz egy ország kupleráj”, elegendő arra gondolnunk: újabban tizennyolc évesen szokás belátni azt, amire szerencsésebb sorsú társadalmak tagjai csak jóval idősebben szoktak gondolni. Ez a mondat számomra ennyit jelent: hozzávetőlegesen abban merülnek ki védekezési és létlehetőségeink, hogy arcon röhögjük a halált. Vagy, ahogyan egy interjúalanyom fogalmazott, nincs mást tenni, mint komédiázni. A levelet négy éve kaptam, és most ideje válaszolnom. Nevessünk hát!

 

Az alábbi esszé három, még csak mélyinterjúnak sem nevezhető beszélgetésre épül. A beszélgetések mindegyike egy-egy személyes narratívát tárt elém. Az egyes fejezetekben ismertetem, mennyit fogtam fel ezekből a történetekből, majd igyekszem meglehetősen spekulatív magyarázatokkal előállni arra vonatkozóan, hogy miféle társadalmi struktúrák vagy tendenciák vezethetnek az ilyen történetek kialakulásához. Minden fejezet egy legalább ennyire teoretikus prognózissal zárul.

 

Az eredmények tehát nem általánosíthatók. Kezdem lassan megtanulni, hogy semmi sem az. Azt szeretném egyedül, ha érzékenyebbekké válnánk azoknak a személyeknek a történeteire, akiket tanítunk. Aronson alapján mondhatjuk: a pedagógiai folyamatot az öli meg, amikor összekeverjük azt, ami valakinek a személyiségéből következik, azzal, ami a körülményeiből. Amikor arról beszélünk, hogy a diákok megismerése vagy a hallgatók megértése, éppen ez adja a legfőbb feladatot: hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között.

 

Lakóhelyi bevezetés

 

Az interjúalanyaimat, személyiségi jogaikat megóvandó és a saját szociális-politikai-szakmai üldöztetésemet elkerülendő, álnéven említem majd. A névválasztás által (Laura, Ronette, Maddie) arra a sötétségre szeretnék reflektálni, aminek a Twin Peaks című sorozat nevezett személyei maguk is áldozatává lettek. A negyedik személy neve így, akiről szó lesz, legyen Teresa.

 

Az utcában, ahol lakom, és az interneten, amit használunk, sok a prostituált. (Egy, praktikus értelemben online bordélyházként, legális értelemben véve társkeresőként funkcionáló oldalon jelenleg 672 személy ajánlja önmagát társként. Nyáron ez a szám 800 közelében volt.) A prostituált ugyanakkor nem prostituált, csak abban az értelemben, amennyiben mindannyian azok vagyunk, akik munkát végzünk másoknak; a prostituált: személy, és minden személynek története van.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó januári számában.

2017-02-01 | Dr. Gulyás Péter | Módszertár

Szeretnék ilyen híreket kapni >>