A pesti „tankerület” felszólítására 1852 februárjában a kötelező adatszolgáltatás keretei között a nagykőrösi gimnázium is elküldte az ott tanító pedagógusok statisztikai adatait. Ekkor foglalta össze Arany János szerényen addigi és akkori pályafutását néhány sorban. Az elbukott hősi küzdelem, a szabadságharc után vagyunk, a megtorlásokat követően, az újabszolutizmus néma csendjében, amikor mintha minden egyazon égisz alatt történt volna. Arany 1849 előtti pályáját, tevékenységét nem is említi, csak a forr

Arany 1849 előtti pályáját, tevékenységét nem is említi, csak a forradalom előtti, „legális” foglalkozását, nagyszalontai nótárius hivatalát. Költő tevékenységről nincs szó. Arany János pályájában mindenképpen élesen megkülönböztethető az 1848–1860 közötti időszak, hiszen költői (alkotói) tevékenységét (amely mindvégig zajlik) háttérbe szorít(hatja) más szerepekben való megjelenése: 1848-ban forradalmár,majd újságíró, nemzetőr, a szabadságharc bukása után rövid ideig bujdosó, majd pedig Nagykőrösön tanár. Persze az irodalmi alkotás nem áll meg, a legsötétebb időkben, 1849 és 1851 között is kerülnek ki tollából remekművek. Arany Jánosnak ezekről a „civilben” töltött éveiről, nem irodalmi munkásságáról, hanem a költő hétköznapjairól és természetesen az oktatással összefüggő mindennapjairól szól az alábbi cikk.

„Vedd szíves kézszorításomat polgári dicső küzdelmeidért!”

Bár Arany János személyes részvétele nélkül zajlott le Pesten a március 15-i forradalom, a költő barátjától, Petőfi Sándortól mindenről értesül, és rögtön meg is kapja a kicsit gúnyos „fejmosást” a távolmaradás miatt: „Isten ójon, kedves barátom, minden veszedelemtől ott a kemence mögött. Írj minél elébb! Igaz barátod: Petőfi Sándor” (Pest, március 21. 1848.)

Március 26-án aztán Nagyszalontáról Arany minden elismerését, támogatását küldve válaszol Petőfinek: „Nem következett ugyan még rám a levélírás: de meg nem állhatom, hogy örömem s büszkeségem teljében fel ne kiáltsak:„O et delicium et dulce decus meum”. (Óh, gyönyörűségem és drága büszkeségem!)”. Levelében azt is megírja, hogy a „fontosabb dolgok” szinte félresöpörték alkotói munkáját, nem tud azzal tovább foglalkozni. „Toldi Estéje készen hever, még nem indítottam útnak, mert a közelebbi nagy dolgok miatt iszonyúan elment a másolni való kedvem.” Bár Petőfi azt tanácsolja Aranynak, hogy folytassa a Toldi írását, máris „izgalmasabb” ajánlattal áll elő, miszerint Arany fogadja el Landerer tervezett néplapjában a szerkesztői állását. A lap előzetesen 4500 előfizetővel kalkulált, Petőfi pedig (milyen naivitás és hit) garantálja is Arany fizetését előre 5 (!) évre, 2000 pengő forintban évente. Arany óvatosan érdeklődik a részletek iránt, Petőfi többször is erősködik, részletesen leírja a költségeket is, végül Arany csak a szerkesztőtárs szerepét vállalja Vas Gereben mellett, és nem utazik fel Pestre, hanem Nagyszalontán marad, onnan dolgozik. Levelében azt írja (és ebben látszik, hogy sokkal reálisabban ítélte meg a forradalom jövőképét, mint barátja, Petőfi): „Azt határozták, hogy a minisztériummal értekeznek a biztosítás felől… utoljára sem lesz meg az 5–6 évi biztosítás, anélkül pedig nem mozdúlok ki Szalontáról. Aztán meg a miniszteri biztosítás! Hát a minisztériumot ki biztosítja, hogy meg ne bukjék!… Ily ingatag alapra nem fogom építni magam és családom jövendőjét, kivált a mostani zavaros világban.” A Nép barátja című lapban aztán Arany János politikai cikkei megjelennek sorban: 1848. június 11-én az első, és november 5-én az utolsó. Nyolc hosszabb-rövidebb írás olvasható a lapban, amelynek hangvételét, túlságosan leegyszerűsítő, a népet „népnek” tekintő stílusát, Vas Gereben szerkesztői módszerét Arany többször is kritizálta. Azonban ekkor Arany előtt áll még –1848 nyarán – egy igazi politikai kudarc: a sikertelen képviselőválasztás története. Petőfihez intézett levelében június 27-én azt írja, nagy reményekkel indult, és nagy bizalma volt abban, hogy egyértelműen őt fogják megválasztani követnek. Bizony nagyon hamar kiderült, hogy a hétköznapra helyezett választás miatt a parasztok aggódtak, hogy nem tudják elvégezni a munkáikat a földeken. Bihar megye nemessége viszont Arany Jánost találta kevéssé előkelőnek a követ „felküldéséhez”. Így (mivel Arany nem akart korteskedni) Toperczer Ödön Bihar megyei főjegyző szekerekkel szállította saját választóit a szavazásra, emberei pedig a bocskoros nemeseket feltüzelve („valami Hrabovszky nevű kiszolgált pecsovics is idevetődött, s felkeresvén az árnyékok és büdös zugok embereit, néhány nemest, a pecsovics hajlamúaknál, tőle el- s maga részére hódított, figyelmeztetvén őket a csapásra, mi nemesi privilegiumukon esnék, ha engem, paraszt embert, választanának követül, másrészt biztatván őket a nemesi Eldorádó minden sült ökreivel, melyeket ő visszaszerzend”) további értékes szavazatokat szereznek. A kudarc után Arany sommásan meg is fogalmazza minden népképviseleti demokrácia hátrányát, a politikai propaganda és népbutítás hamisságát és demokrácia-romboló etikátlanságát: „Én megnyugszom az elválasztott követben, mert ismert jelességű szabadelvű egyén, ki múltjára bízvást hivatkozhatik; (…) de ha meggondolom a népképviseletnek ezen kezdetét, miszerint még folyvást tekintélyek rendelkeznek a buta nép meggyőződésével, bizony isten el kell szomorodnom. Mert amit tett ma a néppel X. jó célra, ugyanazt teheti vele Y. holnap rossz célra, hiszen az apáti oláh éppen úgy elválasztotta volna Metternichet, ha azt rágja szájába a főispán, mint most rászavazott az ismeretlen nevű »Toporczi«-ra.” A továbbiakban, mivel Aranyból nem lett politikus, viszont megmaradt haragja és csalódottsága, figyelme újból a Nép barátja szerkesztése felé fordul. Augusztus 12-én Petőfinek hasonló véleményt ír Vas Gereben szerkesztési módszereiről, valójában arról, hogy a népet nem kell és nem szabad „kiskorúnak” tekinteni egy új, demokratikus rendszerben: „írám Gerebennek, kísérje a napi eseményeket, a hazában és külföldön. (…)Érintse meg a külföldi eseményeket, kivált amelyek honunk sorsára befolyással vannak, csupán annyi magyarázatot adván melléjök, amennyi a tárgynak egyszerű, de ép természeti ész által felfogatásához okvetlenül szükséges. Általában nem kell a népet oly ostobának tartani, mint a „Nép Barátja” felteszi róla. (…) Tisztelni kell a népnek e komoly kedélyét, nehogy gúnynak vegye az örökös komázást s megbosszankodjék.”

Szeptemberben aztán, amikor egyszerre kezdődik meg a Habsburg-udvar támadása a forradalom ellen, és éleződik ki magyarok és nem-magyarok ellentéte az országon belül, Arany János patrióta érzései is felhevülnek annyira, hogy szinte végletekig „soviniszta” gondolatokra ragadtatja el magát. „Mióta pesti utamból, (…) mióta, mondok, ezen pesti útból megérkeztem, azóta honn vagyok s elmémet járatom azon a dolgon, mi módon lehetne kieszközölni, hogy a magyar haza kebelében a mérges fekélyek és pattanások, Jellasich et Compagnie, rácok, horvátok, oláhok, tótok, vendek, szászok, svábok s több ily férgek, ha nem is zsírosszájú magyarokkal, legalább echt francia néppel cseréltessenek ki.” A hazafiúi lelkesedés azonban ekkor még nem akkora Aranyban, hogy „odatolja a pofáját” Petőfihez. („Oh Jankó… minél előbb told ide imádott pofádat, melyet még egyszer óhajtanék látni, mielőtt a harcok fergetege hetedhét országon túl sodor, mint a leszakított nefelejcset.” Debrecen, október 31.), de novemberben már a nemzetőrök között találjuk Arad ostrománál. November 7-én már ezt írhatja barátjának: „imé ideindultam, köznemzetőr minőségben, és most van szerencsém az ágyúdörgést fülélyesen hallani. 5-én reggel volt egy kis komédia, a várbeliek kitörtek Új-Arad felé, de visszaverettek, egy kaszárnyát és tömérdek kamarai ölfát azonban a Marosparton felgyújtottak.” majd kissé szarkasztikusan megjegyzi, hogy a szalontai nemzetőr század elől járt a gyújtogatásban, mivel a Maros fahídját a parancsnok felgyújtatta egy kitörést megelőzendő. A szalontai nemzetőrök két hétre érkeztek másik nemzetőr-egységeket felváltani Aradra, Arany november 18-án már otthon is van, és emlékeit írja le arról, hogyan lapultak a nemzetőrök az aradi piactéren az ágyúzás ideje alatt, igyekezve elkerülni a szétrobbanó bombák kartácsait. A golyózápor túlélése után Arany János érezhetően megkönnyebbül, amikor hazatér, de készül az erdélyi hadjáratra, levelét is úgy írja alá, hogy „A. J. köznemzetőr, mint leendő százados kapitány m. p.” Erdélybe azonban nem mennek már a nemzetőrök, Arany Szalontáról gratulál Petőfi fiának születéséhez, majd az újévhez, a kormány Debrecenbe való költözése után ritkulnak a levélváltások, Petőfiről sokáig nincsen hír, Arany pedig csak május 23-án ír új politikai feladatáról, arról, hogy belügyminisztériumi állást kapott: „Én is elvetém a kockát, azt tettem, amit életemben eddig soha, jelentettem magam hivatalért. Folyó hó 19-én vettem Szemere levelét, fogalmazónak nevez a belügynél. El kellett fogadnom. Szalontán semmi, de semmi kilátás többé a mindennapi kenyérre. Holnap indulok Debrecenbe, nyakamba venni a nem ismert jármot, most még csak egyedül.” Július 11-én kapja meg az utolsó levelet Petőfitől, a többi néma csend.

 A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó októberi számában.