Vissza

Elfáradtunk

Kilencedik hete élünk karanténban, és üzemeltetjük a digitális oktatást, és öt hétre vagyunk a tanév végétől. Tagadhatatlanul kimerültünk. Mi tanárok, de a diákok is. Létezik megoldás?

 

Közeleg a tanév vége…

Ennek pedig sosincs jó vége. Most is jól összeszólalkoztam az osztályfőnökkel, akinek a csoportjában magyart tanítok. Itt vagyunk a tanév végétől egy ugrásnyira, ezek a krumplik meg pont most eresztettek le! Majd megszakadok, hogy érdekes feladatokkal élesztgessem a kíváncsiságukat. Hogy mulatságos rejtvényekkel szórakoztatva csempésszem a fejükbe a tudományt. Hogy fáradságos munkával gyártott, átlátható vázlatokkal és táblázatokkal segítsem a rendszerezést. Hogy izgalmas kvízekkel erősítsem a motivációjukat. Hogy igazán könnyű tesztekkel támogassam az önbizalmukat.

Ha csökken a tanulói motiváció…

Ők meg? Na, jó, bejelentkeznek óráról órára, de képesek otthonról elkésni! Amikor kérdezek valamit, alig egy-két komment érkezik a live adás mellé. A feladatlapokat már jóval kevesebben küldik el. Aki visszaküldi, az is sokszor hiányosan. Amikor ráírok, hogy még ezt-azt javítson, vagy megteszi, vagy nem. Hát ennek nem lesz jó vége – panaszkodtam az osztályfőnök kollégának. Ő meg? Ahelyett, hogy részvétéről biztosított volna, azt mondta, hagyjam már egy kicsit békén őket…
– De hát miért? Nem nyaggatom őket többet, mint egyébként, sőt…
– Na, akkor nézzük! – fogott hozzá.

Késnek? Ezek a gyerekek most kerültek ebbe a helyzetbe. Egészen idáig időben kellett megérkezniük az iskolába több–kevesebb utazás után. Most elég volna kikászálódni az ágyból, és odaülni a gép elé. Mindenki azt mondja, hogy ez egy perc. Aztán kiderül, hogy mégse. Hogy mégiscsak időbe telik felkelni, felöltözni, még reggelizni is jó volna, közben meg valahogy szétfolyik az idő, mert nincs, ami összefogja. Egyszerűen a keretek hiányoznak.

Hogy nem törik magukat a válaszadással? Miért, egy tanórán mindenki kiesik a padból, annyian jelentkeznek? Na, ugye, hogy nem. Csak akkor nem tűnik fel, mert valaki csak bemondja a helyes választ. A tanórákon sem aktív mindig mindenki. Most viszont elvárjuk, hogy az legyen, azonnal látjuk, kik az elkalandozók. Közben meg ott ülnek a gép előtt, mert az a tanítás médiuma. Persze nyitva a Facebook, röpködnek az üzenetek, jönnek a hírek innen-onnan, ezer impulzusra kellene nemet mondani. Olyan, mintha az osztályteremben élő parti zajlana tanítási idő alatt.

Hogy a feladatlapok nehezen készülnek el? Ennek bizony számos oka lehet, és ezek közül tényleg a legkisebb a lustaság. Könnyen megesik, hogy nem értenek valamit. Lehet, hogy ha együtt lennénk, egy térben, a diákunk egyszerűen megkérdezné, hogy hogy is kell ezt vagy megcsinálni, és máris továbblendülne. Így viszont, ha megakad, levelet, üzenetet kell írnia, aztán várja a választ, ami persze nem azonnal érkezik, és ő közben további fonalakat veszíthet el. Ha végre megérkezik, akkor meg nem biztos, hogy meg is érti a magyarázatot, és ettől aztán végképpen elmegy a kedve az egésztől. Hogy másodszor is megkérdezze, pontosítson – ahhoz nagyon elszántnak kell lenni. Ha együtt vagyunk, egy percnél is kevesebb az egész, így meg órák telhetnek el – nagyon nyögvenyelős a dolog.

Ha végre elküldi, akkor nem akar tovább vacakolni vele, kijavítani? Miért gondoljuk, hogy mindenkinek mindig mindent tökéletesre kell megcsinálnia? Emlékezzünk, mekkora felszabadulás volt, amikor megismerkedtünk az elég jó szülő koncepciójával! Ez a gondolat minden egyébre is alkalmazható. Néha beérhetjük azzal, hogy valami éppen elfogadható. Lehet, hogy legközelebb jobb lesz, de most ennyi telt. A diákunk úgy-ahogy megoldotta a feladatot. Nem kap rá jelest. Na és?

Mindenki egyedül, mindenki írásban

Minden feladatot valahogy írásban kérünk. Soha ennyit nem kellett írnia egy diáknak. Nemcsak annak nehéz, aki valamilyen diszfunkcióval küzd, hanem gyakorlatilag mindenkinek elege lett. Mikor kértük a diákjainktól, hogy minden áldott nap több oldalt írjanak? De nem is akárhogy, hiszen nem elég egy-egy szót odavetni, mint amikor az osztályteremben együtt keressük valamire a választ, hanem szép, kerek mondatban kellene mindent megfogalmazni. Ráadásul az egymást támogató, inspiráló, jó kis „bekiabálós” hangulat is oda, itt mindenki magánzó. Lássuk be, nem túl szórakoztató naphosszat egyedül körmölni.

Mindennek tetejében mindenkitől egyformán elvárjuk a feladatok megoldását, visszaküldését. Ez körülbelül olyan, mintha a diákjaink naponta három–hat dolgozatot írnának. Ez heti tizenöt–harminc dolgozatféleséget jelent. Mondhatjuk, hogy ugyan már, dehogy dolgozat, ám mégiscsak értékeljük valahogy a kapott munkát. Megnézzük, kijavítjuk, visszajelzést küldünk róla. Még ha nem is osztályozzuk, ez akkor is nagyon erős kihívást, erős kontrollt jelent. Ki győzi ezt heteken, most már hónapokon keresztül? Az egyik oldalon a rendkívüli helyzet, ami kevéssé kedvez a koncentrációnak és a motivált tanulásnak, a másik oldalon meg a tanári kívánalom, ami a megszokotthoz képest is erősebb koncentrációt és elszánt munkát vár el a diákoktól.

Ha nő a frusztráció…

Ehhez képest mindannyian igyekszünk valamiféle rendet kialakítani. Én ilyet, te olyat, ő meg amolyant. Mindegyik új, eddig sosem próbáltuk, a gyerekeken kísérletezzük ki. A gyerekeknek mindegyikhez alkalmazkodniuk kell, még ahhoz is, amiről utóbb aztán kiderül, hogy nemigen lehet. Persze, készséggel elismerjük a tévedést, korrigálunk, de addigra már egy csomó energia elfolyt, megemelkedett a frusztráció szintje mindannyiunkban. Az iskolában is mással találkoznak szinte óráról órára, hol ehhez, hol meg ahhoz a kívánalomhoz kell igazodniuk, az sem egyszerű. De ott legalább tudnak egymásra támaszkodni, a tapasztaltabbak kiokíthatják a mazsolákat ennek vagy annak a tanárnak a szokott módszereiről, sőt, a nünükéjéről is. Itt meg nincs, aki kiismerné magát, de ha mégis, akkor sem oszthatja meg nehézségek nélkül a többiekkel. Ha az ember egész nap a gép előtt ülve tanul, világos, hogy a társasági élethez ugyanott már nincs túl nagy kedve.

Belegondoltam: igaza lehet a kollégának. Amikor gyerek voltam, azt mondták, hogy az iskola a második otthon. De most az itthon egyben az iskola is…

Tényleg van, hogy a kávémmal ülök oda a gép elé bejelentkezni az első órára. Az osztályterembe sosem szoktam bögrével érkezni. Mintha finoman kezdenének összecsúszni a dolgok. Egyszerre vagyunk egymáshoz zavarba ejtően közel és elérhetetlenül távol. Miközben mindenki szobáját ismerem, aközben olyan frontális vagyok, hogy magam is elidegenedem magamtól. Miközben a számtalan hivatkozással és képpel gazdagított feladatot kiteszem a csoportba, aközben nem látom, ki az, aki a legelső mondatnál megakadt, és azóta is ott töpreng. Arra bíztatom őket, hogy írjanak nyugodtan, ha valami nem világos, így aztán gyakorlatilag éjjel-nappal leakasztható vagyok. Bármikor jön bármilyen megkeresés, azonnal reagálok, hiszen így is akadozik a kommunikáció. Mondanom sem kell, mennyire nem tesz ez jót a családi életemnek…

Hogyan ne szakadjunk meg

A vita vége az lett, hogy beláttam: nem kellene megszakadni. Nekik sem és nekem sem.

Kétségtelenül sokat tanultunk március idusa óta, azonban lassacskán az újdonság varázsa elfakul, és maradnak a karanténhétköznapok. Lassan eltelünk a digitális világon viccelődő posztok humorával, odaadnánk mindet egy jópofa órai benyögésért. Végtére ráununk a gyönyörű diákra, és boldogan cserélnénk el egy krétaporos, újra- meg újrajavított táblai vázlatra. Elegünk van a zoomból és abból, hogy mindig egyeztetni kell, ki kapcsolja be a mikrofonját. Szívesebben küzdenénk meg egy jó kis osztályteremi a zsibongással. Igen, nagyon szívesen hajolnánk a papír fölé görnyedő diákhoz, hogy az ujjunkkal mutassuk: tessék, ezt a feladatot kifelejtetted. Ő meg fölnézne, és csak rázná a fejét, hogy nem, csak későbbre hagyta…

Eljön majd ennek is az ideje. Majd szeptemberben. Most pedig be kell látnom, el kell fogadnom: elfáradtunk. A diákok is, én is, meg az osztályfőnök is, aki minden egyes diák előmenetelét, az összes elküldött és el nem küldött feladatlapot számon tartja, egyeztet nem csak a gyerekekkel, de a szüleikkel is, és igyekszik megértetni velem, a szaktanárral, hogy mekkora is az a teher, amit a gyerekek vállára rakunk egyenként és összességében.

Hát jó! Szépen összerendezgetem, amit eddig végeztünk. Melléteszem kinek-kinek a félévi eredményét, aztán megírom privátban, hogy mit tudok megajánlani év végére. Ha jobbat szeretne, egyeztessünk. Biztosan több módját is ki tudjuk találni a javításnak. Ha szeretne, felelhet chatben, készíthet ppt-t, küldhet házi dolgozatot és így tovább. Ha meg jó neki, amit ajánlani tudok, akkor nem nyaggatom. Ha egy kicsit lazítana, hát hadd pihenjen. Volt neki éppen elég. Nekünk is, mindannyiunknak.

2020-05-12 | Kerényi Mária | Módszertár

Szeretnék ilyen híreket kapni >>