Iskolaigazgató szerzőnk a jelenlegi közoktatási rendszert veszi górcső alá a koronavírus-világjárvány és a felvételi vizsgák, érettségire készülés kihívásait megvizsgálva. Égetően fontos kérdések, amelyek többségére jelenleg nincs válasz.

A Covid-nemzedék és a Muszáj-Herkulesek

Lassan egy éve úgy élünk, ahogy – azt gondoltuk – nem lehet élni. Sok mindenről le kellett mondanunk és sok mindent meg kellett tanulnunk. Megpróbálunk okosak lenni – de hát még emberfia nem tapasztalata azt, ami nekünk jutott –, de azért jobb óvatosan kezelni a vélekedéseket.

Ez a furcsa és feszített helyzet az iskolák világát is megrázta, többezer Muszáj-Herkules igyekszik menteni a menthetőt. Mindenki azon igyekszik, hogy ne vesszenek el a gyerekek. Mert tudjuk, tapasztaljuk, hogy milyen könnyen vesznek el. Egyes szakemberek egyenesen Covid-nemzedékről beszélnek, ebben a gyűjtőnévben összefoglalva mindazokat, akiknek veszteségei, meghatározó negatív élményei és tapasztalatai valószínűleg egész életükre kihatnak majd.

Van köztük, akinek egyszerűen nincsenek meg a technikai lehetőségei ahhoz, hogy részt vegyen az online oktatásban. Van, akinek a sokat emlegetett „digitális írástudása” kevés hozzá. De van olyan is, aki az adott technikai lehetőségek mellett is belezuhan a magányba; megbénítja az egész társadalmat átható félelem, a személyes kapcsolatok hiánya és a bezártság.

A felnőtt társadalom pedig a maga súlyosbodó terhei és szüntelen bizonytalansága mellett teszi, amit tud. Szülői csoportok osztják meg egymással tapasztalataikat és a nagyhirtelen begyűjtött tanulási segédanyagokat. Civilszervezetek igyekeznek valahonnan tableteket szerezni a hátrányos helyzetű térségekben annak, akinek nincs. Az iskolák laptopokat kölcsönöznek – már ha van nekik. Mi, pedagógusok is tesszük, ami a dolgunk, amit bírunk. Pedagóguscsoportok konzultálnak éjjel-nappal az online terekben. Népszerű tanárblogokon kapós lett a „jó-gyakorlat-megosztás”. Valamennyi kolléga azon töpreng, hogyan lehet a tananyagot mégis, mindennek ellenére átadni. Ha a napi kreativitási gyakorlatok mellett még van egy szusszanásnyi időnk, akkor nem állunk meg a kötelező penzumnál, hanem mindenféle úton-módon igyekszünk támogatni tanítványainkat és egymást. Az amúgy is elöregedő és a járványnak különösen kitett pedagógustársadalom erején felül igyekszik helytállni. Menteni a menthetőt.

Az a nagy kérdés, hogy tulajdonképpen mit is szeretnénk megmenteni. Hogy mi a fontos, mi az, amit minden körülmények között meg kell, érdemes megőrizni, és mi az, amitől megszabadulni inkább nyereség. A járványhelyzet hozta kényszerűségek még élesebben mutatják meg az eddig is, amúgy is meglevő ellentmondásokat.

Az érettségi

Tavasszal az első ijedelem elképesztően hatásos intézkedéseket eredményezett. A bezárkózásunk egyik – de nagyon is fontos – részeként elhalasztották az előrehozott érettségiket, és amúgy is csak írásbeliztek a maturanduszok. Számtalan aggály fogalmazódott meg azzal a dologgal kapcsolatban is, hiszen ha igazán veszélyes a helyzet, akkor miért érdemes összecsődíteni egy helyre sok diákot, nem beszélve a pedagógusokról. A törekvés egyértelmű volt: az érettségi eredeti formájából minél többet megtartani, közben pedig a vizsgázókat rendesen elosztva megőrizni a biztonságos távolságot. Furcsa megoldások születtek erre a helyzetre. Volt, ahol a sok érettségiző miatt a szomszéd általános iskolát is ki kellett nyittatni, illetve onnan „kölcsönkérni” pedagógusokat felügyelő tanárnak.

Az őszi érettségik – második hullám ide vagy oda – már a szokott rendben zajlottak. Írásbeli, szóbeli, ahogy az a 100/97-ben meg van írva. A sokéves átlaghoz képest még többen is lettek a vizsgázók, mivel a tavasszal elhalasztott előrehozott érettségit most bepótolhatták. Nem tudjuk, sosem derül ki, hogy a lesújtó novemberi pandémiaadatokhoz mennyiben járult ez hozzá.

Most már a közeledő tavaszi érettségiről folyik a vita. A tavalyi megoldás is rossz volt, az őszi is aggályos, és most még mindig nem tudjuk, mire számíthatunk május–júniusban. Nem tudjuk, vannak-e és miféle forgatókönyvek, miközben az érettségire való jelentkezések javában zajlanak. A kommunikáció hiánya egyaránt sújtja a diákokat, szülőket, pedagógusokat. Mondják is a magukét valamennyien. Diákok csoportjai arra igyekeznek figyelmeztetni mindnyájunkat: lehet, hogy az érettségi ugyanolyan lesz, mint szokott lenni, csakhogy az arra való felkészülésük korántsem olyan. A vizsga egész rendszere a közoktatásban folyó munkára épül. Arra, hogy a diákok iskolai tanórákon sajátítják a tananyagot, gyakorolnak, ott és akkor fejlesztik ki a vizsgához szükséges kompetenciákat. A most érettségiző diákoknak ebből minimum tíz hónappal, tehát egy rendes tanévnyi idővel kevesebb jut.

A pedagógusok mellett a szülők is kezdeményezték, hogy az idén a helyzetre való tekintettel az évvégi osztályzatok alapján kapják a diákok az érettségi bizonyítványt. Volt már erről szó tavasszal is, akkor csak azért, mert abban az esetben mindenki maradhatott volna otthon, viszonylagos biztonságban. Most már a felkészülés ellehetetlenülésére hivatkozó érv is erősíti a javaslatot. Az iskolák zöme ugyan az engedélyezett kiscsoportos formában igyekszik biztosítani a kontaktórákat is az érettségire készülőknek, de egységességről nem beszélhetünk. Némelyik ezt, némelyik azt a megoldást választja; a konkrét helyzetüket áttekintve döntenek.

A legvalószínűbb ugyanis, hogy májusban rendes, írásbeli és szóbeli vizsgából álló érettségit szervezünk. Az évvégi osztályzatok érettségiként való elismerésének javaslata ellen a legfőbb érvként azt olvashatjuk, hogy míg az érettségi egységes, ezért alkalmas az objektív megmérettetésre, addig az év végi osztályzatokról ez korántsem mondható el. Tanáronként, iskolánként eltérő a mérce.

Ez kétségtelenül így van, mindannyiunk tapasztalata alátámasztja a fenti megállapítást. Az is tagadhatatlan, hogy ez nem a koronavírus-világjárvány következménye. Mármost az a kérdés, hogy jól van-e így. Az utóbbi években az oktatásirányítás sokat tett azért, hogy ne így legyen.

A Nemzeti alaptanterv születését eleve az a szándék hívta életre, hogy lefektesse azt a közös, nemzeti minimumot, amelyet az ország összes iskolásának el kell sajátítania. A legkisebb közös többszöröst. Az évek folyamán ez a dokumentum minden felülvizsgálat után bővült és bővült. A Nat. legújabb verziója már olyan részletes lett, hogy a szakma képviselői azon elmélkedtek, lehet-e ebből kerettantervet készíteni, és főleg a helyi tanterv milyen egyedi sajátosságokat tartalmazhat. Mit tehet hozzá ahhoz egy szaktanár, ha a Nat. azt is előírja, melyik költő melyik művének melyik versszakát és mikor tanulják meg kívülről a diákok. Az elkészült kerettantervek még ennél is több részletes előírást tartalmaznak. De mindenekelőtt egyértelművé teszik, hogy a pedagógusnak az előírt tananyagra kell fordítania órái 90 százalékát, és ha a kötelező előírást ennyi idő alatt nem sikerül teljesítenie, akkor lemondhat arról a 10 százalékos szabadságról, amit egyébként birtokba vehetne. Csak ha tanítványai elég tempósan tudják elsajátítani a kötelezőt, akkor válogathat az ajánlott tartalmak közül.

Ugyancsak egységes központi szabályozás vonatkozik magukra a pedagógusokra. Az életpálya-modell megszabja kötelező minősítésük fokozatait, időpontját, módozatait. Elképesztő mennyiségű dokumentum előállítása által kell bemutatni minden jelöltnek a pályára való alkalmasságát. Kötelező továbbképzésük is előírás, amelynek teljesítését monitorozzák. Tanfelügyeleti rendszer biztosítja a rendszeres ellenőrzésüket. Ennek keretében megadott szempontrendszer szerint, sok dokumentum alapján, minden érintettet megkérdezve, teljes körben vizsgálják tevékenységüket. Még tanórát is látogatnak a tanfelügyelő kollégák.

Ezeknek az egyre pontosabban körülírt követelményeknek az alapján joggal gondolhatnánk, hogy a közoktatás mind egységesebbé válik. A szabályozók egyértelműen az erre való törekvést tükrözik. Mármost ha mindezek ellenére köztudomású, hogy az egyik tanár így, a másik meg amúgy osztályoz, hogy az egyik ezt, a másik meg amazt tanítja, akkor annak csak egy oka lehet: nem működik a szabályozás. Talán nem túlzás azt állítani: minél szigorúbb, minél pontosabb előírásokat tartalmaz, annál kevésbé, ugyanis ha egy előírás betarthatatlan, akkor a nagyobb részletezettség nem teszi betarthatóbbá. Nem azért nem működik, mert nem világos az elvárás, hanem azért, mert irreális.

Ha pedig úgy csinálunk, mintha mégiscsak megfelelnénk ezeknek, az kettős világot eredményez: egy Patyomkin-közoktatást, meg egy valóságosat. Így lehet, hogy a kötelező pedagógus-minősítéshez szükséges dokumentumok előállítására egész iparág tudott kifejlődni jó tollú és rossz jövedelmű kollégák közreműködésével. Így lehet, hogy az országos kompetenciamérés körül elterjed a suttogó hír, miszerint a feladatlapokat a kollégák töltik ki a jobb eredmény felmutatása érdekében…

Ezért, ezt a szabályozók ellenére, a felszín alatt működő öntörvényűséget számításba véve, lehet aggályos az évvégi osztályzatok érettségivé konvertálása is? Lehetséges, hogy egy diák érettségi bizonyítványa a középiskolai tanárának kőszíve miatt lesz silány, vagy éppen engedékenysége miatt túlontúl fényes? Valóban kell ettől, illetve tényleg ettől kell tartani?

Egyáltalán: mi a viszonya egymáshoz a középiskolai tanulmányoknak és az érettséginek? Ha az eddigi, alapjaiban változatlan, sok évtizedes rend szerint működő középiskola az érettségire készít fel, akkor valóban, egy tanévnyi, tíz hónap, szükségmegoldásra épülő oktatás nemigen tud ugyanarra felkészíteni, mint a rendes kerékvágásban zajló. Ha ez a két dolog egymásra épül, akkor a középiskolai oktatási rend megváltozását az érettségi rendjének is követnie kell. Ezt mondja a méltányosság és a józanész. Ha pedig az oktatási rend megváltozása ellenére, gond nélkül tudnak a hagyományos módon érettségizni a diákok, akkor az az eddigi középiskolai működés feleslegességét mutatja meg. Akkor azon kell elgondolkodnunk, a középiskolában töltött évek alatt mire is szórjuk el az energiánkat, időnket.

A felvételi

A nyolcadikosoknak és családjaiknak minden évben komoly tehertétel a központi írásbeli felvételi. Arról kevés szó esett, hogy a pedagógusoknak is: a kijelölt iskolákban a kijelölt pedagógusok egy szombati napon minden ellenszolgáltatás nélkül végezték munkájukat; kiosztották, beszedték a dolgozatokat, felügyelték a rendet, útba igazították az eltévedőket és bátorították a megszeppenteket. Az összeszedett dolgozatok kijavítása pedig igazán nem feltétlenül szombaton kell, hogy történjék –, ezt a közalkalmazotti munkakör részének tekintette a munkáltató. Ezúttal, emberemlékezet óta először kifizették a szombaton felvételi dolgozatot írató kollégák munkáját. Igazából megfizethetetlennek mondhatjuk ezeket az órákat, hiszen a különböző helyekről érkező gyerekekkel való együttlét a járványhelyzet miatt fokozott fertőzésveszélynek tette ki a pedagógusokat. Ezt már nem lehetett ingyen elvárni senkitől. Valószínűleg a járvány miatt vált tarthatatlanná a korábbi, valójában kezdettől érthetetlen és méltatlan gyakorlat. Sikernek nehezen mondható, inkább újabb példája annak, hogyan bukik felszínre egy meglévő, régóta fennálló lehetetlenség. Ezt a botrányt sikerült megelőzni.

A másik azonban menetrendszerűen megérkezett. Minden évben hangos méltatlankodások kísérik: micsoda érthetetlen, furcsa, megoldhatatlan feladatok! Mit mérnek ezek egyáltalán? Minek alapján állítják fel a rangsort szegény izzadó tenyerű gyerekekből? Ezúttal sem történt ez másként, csak annyival több indulat fűtötte a megszólalókat, amennyivel egyébként is frusztráltabbá vált az életünk.

A központi középiskolai felvételi valaha fennen deklarált célja az volt, hogy minden diák egyenlő feltételek alapján folytathassa a tanulmányait a neki leginkább megfelelő intézményben. Még csak az se akadályozza az objektív megmérettetést, hogy egyik iskolában ezt, a másikban azt tanítják, itt úgy, ott amúgy osztályoznak. Amint azt tudjuk.

Ne szemezgessenek kedvükre az iskolák a gyerekekből, ne a szubjektív szimpátiák, pláne személyes kapcsolatok határozzák meg, kinek hová van esélye bekerülni. A felvételi teszt kizárólag képességeket, készségeket – magyarán kompetenciákat – mérjen. Így nemcsak a különórákon felturbózott tudású, jól beágyazott kapcsolatrendszerű szülőkkel megáldott, hanem a rátermett, ám hátrányos helyzetű gyerek is meg tudja oldani ezeket a feladatokat a maga józan eszéből.

A mostani helyzet azonban nemhogy nem felel meg a fentebb deklarált célnak, hanem egyenesen szembe megy vele. Az érintettek csoportja évről évre hol ezen, hogy azon a feladattípuson akad meg, de lényegében mindig ugyanolyanok ezek a feldatok: kreatív gondolkodásra sarkallják a gyerekeket. Például: nem egyszerűen azt kérik, hogy határozzák meg egy szöveg kiemelt szavainak szófaját, hanem hogy egy halandzsa szövegből emeljenek ki különböző szófajú, különféle toldalékkal ellátott szavakat. Ehhez kétségtelenül szükség van ötletességre. Na, meg arra, hogy a diák ne egyszerűen ismerje a szófajok és toldalékok rendszerét, de kreatívan alkalmazza is az ezen a téren szerzett ismereteit. Tehát a feladat nemhogy számon kéri a tantárgyi tudást, hanem azt magától értetődő alapként kezeli. Nem kihagyja azt az esélyegyenlőség érdekében, hanem éppen hogy arra épít. Nem véletlenül, szakmai ügyetlenségből teszi ezt: a szakemberek egységesen állítják, hogy ez a feladatsor sem volt más, nem volt nehezebb, mint a korábbiak.

Ha most elgondoljuk, hogy a pedagógusok számára a kötelező szabályozók milyen őrületes mennyiségű tananyag átadását írják elő, akkor nemigen látjuk a helyét annak, hol, mikor történhet az efféle feladat megoldására alkalmassá tevő kompetenciák fejlesztése. Márpedig az általános iskolába járó gyerekek felkészítése a továbbtanulásra az iskola fontos feladatai közé tartozik. A Nat. is egyértelműen kimondja ezt a kötelezettséget. A kolléga meg gondolkodhat azon, melyik ujját harapja meg.

Persze ha egy szülő elég tájékozott és ambiciózus, akkor nem bízza a gyereke felkészítését az iskolára: magántanárt fogad mellé, aki a korábbi feladatlapok alapján kreatívvá nyüstöli az engedelmes gyermeket. Ha pedig nem, hát nem. Akkor bizony megeshet, hogy a tűzeszű, ám kevésbé szerencsés helyre született gyerek lecsúszik az amúgy neki való elitképzésről. Mert bizony könnyen lehet, hogy a szülei sosem álmodtak a nyolc általánosnál tovább. Az sem lehetetlen, hogy a túlontúl eleven gyereknek már kisiskolás korában tudtára adták, hogy amit művel, az nem kreativitás, hanem rosszalkodás. Aztán ne csodálkozzunk, ha elmegy a kedve az iskolától. Menjen is, nem való az neki! Csak útban van, csak árt. Ahogy egy írásban olvashatjuk:
Annyi elvárható egy felvételit írni szándékozó diáktól, hogy néhányat (mármint feladatlapot) letöltsön és megoldjon. (Itt nem érvényes, hogy a hátrányos helyzetű gyerek mit csinál, mert arra lehet számítani, hogy ha felvételit ír, akkor a tanárai segíteni fogják, de a realitás az, hogy többnyire olyan iskolákba jelentkeznek, ahova nem kell központit írni).

Kedves szülő! Ha ….ragaszkodsz ahhoz, hogy a gyereked válogatott társaságba kerüljön, akkor számolj a felvételi kötelezettséggel és az azzal járó stresszel.

Úgy látszik, a társadalmi státuszra épülő szelekció elismerten a rendszer részévé vált. Meglehet, hogy az általános iskolai tananyag és a felvételi követelmény közötti szakadékot éppen nem szakmai ügyetlenség szülte. Hogy a pedagógusok elkötelezettebbje éppen a tantervi előírásokkal szemben, a szelekciós szándék ellenében igyekszik megvalósítani az esélyegyenlőség ideáját. Nem a rendszert, hanem a gyereket igyekszik menteni.

Végül

Egyik probléma sem a nyakunkba szakadt járvány szülötte. A járványon így-úgy túlleszünk, de az, ami annak kapcsán és azon túl feltárul előttünk, itt marad, és megoldatlan problémahalmazként mered ránk. Ha hajlandók vagyunk szembenézni vele, akkor van esélyünk megtalálni a megoldást. Gondoljuk csak át!

Komolyan vesszük az Alaptörvényben lefektetett művelődéshez való jog alapelvét? Valóban elfogadjuk vagy csak cifraságnak, írott malasztnak tekintjük a köznevelési törvény első paragrafusának első bekezdését, miszerint a törvény …kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás? Ha rá tudunk bólintani mindezekre, akkor pedig azt kell megkérdeznünk önmagunktól: Valóban ezt támogatja az általános iskolai felvételi rendszere és tartalma? Igazán ezt segíti elő a közoktatás megvalósíthatatlan és túlrészletező tartalmi szabályozása? Minderre valóban a pedagógusokkal szemben támasztott irreális követelmények és kontraproduktív tevékenységek sokasága lehet a garancia?

A válaszok megtalálása ugyancsak sürgető, mert a tét a lehető legnagyobb. Meglehet, a közoktatás jelenlegi rendszere menthetetlen, hogy elölről kellene kezdeni mindent, de a gyerekeink nem eshetnek ennek áldozatául. Őket muszáj mentenünk. Nem családi mentőcsónakokra, kivételezett intézmények magánjahtjaira van szükség, hanem igazi Noé bárkájára, ahová mindenki felfér.