Beszélgetés Lányi Andrással a jövő iskolájáról, az ökopolitika és az oktatás közti érdekes kapcsolatról.

Lányi András egyetemi docens, az ELTE TTK Humán Ökológia mesterszak alapítója, tanára. A vele való beszélgetés apropóját a Harmadik út című „ökopolitikai programtöredék” adta. Ez a dolgozat egy szellemi műhely, a Karátson Gábor Kör frissen elkészült munkája; Lányi András mint a Kör vezetőségének tagja és a programtöredékek szerkesztője vállalt meghatározó szerepet a dokumentum létrejöttében. Arról faggattam őt, hogy egy ilyen széles merítésű dokumentumban, a megjelenített tágas gondolatkörben hol is van a helye az iskolának; miért érezte fontosnak a Kör külön fejezetet szentelni az oktatásnak.

„A humánökológia a közfelfogás szerint az ember-természet kapcsolatokról szól” – kezdte a magyarázatot Lányi András. „De van-e olyan területe a társadalom életének, ami nem függ a természettől, és nem hat a természetre? Igazából nincs ilyen. Ezért talán jobb azt mondani, hogy a humán ökológia egy magyarázó elv, egy nézőpont, értelmezési keret, amely használható a társadalomtudományok különböző területein.”

„A környezeti jogász, az ökológiai közgazdász, az ökológiai antropológus, a politikai ökológia művelője, az ökofilozófus, a környezeti etika kutatója, ki-ki a maga területén azt vizsgálja, amit eddig is vizsgált, kiterjesztve figyelmét az ember-természet kölcsönhatásokra. Nem beszélnék új tudományról, inkább új szempontokról a hagyományos tudásterületeken.

Soha nem volt nagyobb szükség a szempontváltásra, mint most. Azok az ijesztő tények, amelyekkel az ökológiai válság szembesít bennünket, rákényszerítenek arra, hogy a jóról és a rosszról alkotott elképzeléseinket is újragondoljuk, és megvizsgáljuk, hogy vajon milyen lehetőségei vannak az emberiségnek arra, hogy kilábaljon ebből a válságból, vagy legalább túlélje azt. Miért van az, hogy teljes erőből rohanunk a vesztünkbe? Egy civilizáció, amely a tudására büszke, élén tudósokkal, művészekkel, államférfiakkal és bölcs törvényhozókkal száguld egy katasztrófa felé, és még ma is azt magyarázza, a gyerekeknek is azt tanítja az iskolában, hogy az a fejlődés és haladás útja, az a jó, ami ebbe az előre látható katasztrófába vezet.

Szerencsés esetben a természettudományos tárgyak keretében már elmondják nekik, hogy milyen folyamatok zajlanak az emberi beavatkozás hatására, hogyan omlik össze a biodiverzitás, hogyan mérgeződik meg a talaj, az ivóvizek és a levegő, de utána beülnek a társadalomismereti órákra, ahol arról hallanak, hogy a termelés fokozásával elérhető jólét hozhatja el az emberiség fölemelkedését, és ezt tekintik egy demokratikusabb, szabad társadalom feltételének.”

A napnál is világosabb, hogy a baj nem a (valamilyen, bármilyen) technikával és nem is a természettel van. A baj a tudásunkkal van. Valamiért egy olyan tudás jegyében próbáljuk élni az életüket, amely érvényét veszítette vagy legalábbis felülvizsgálatra szorul.

A „programtöredék” utolsó fejezete azt a címet viseli: Milyen lesz a jövő? Hogyan kapcsolható a korábban lefestett disztópikus vízió az iskola világához? – tettem fel a kérdést.

„Paul Valéry mondta vagy száz évvel ezelőtt: »az a baj, hogy már a jövőnk sem a régi« –kezdte a választ Lányi András. „Mi biztosan tudjuk azt, hogy semmi biztosat nem tudunk a jövőnkről. Nekünk erre kellene felkészíteni a gyerekeket. Olyanokká kéne nevelnünk őket, akik képesek önállóan tájékozódni, váratlan, szokatlan helyzetekben kreatív módon helyt állni. Mi kell a kreativitáshoz? Képzelőerő – a többi nem igazán számít. Ezt tudjuk, de az is igaz, hogy a motiváción nagyon sokat tud javítani vagy rontani az iskola. Minden korban igaz volt, de ma különösen az: az iskolában kíváncsivá kell tenni a gyerekeket, hiszen a tudást rég nem az iskolában vagy nem csak ott szerzik meg. Ma a gyerekek nem a tananyagot nem értik, hanem azt nem értik, mi a csudát keresnek az iskolában. Hogy miért kell nekik iskolába járni.

Az iskolának mindenekelőtt azt kellene megtanítani, hogy az egy jó hely, ahová érdemes járni. A pedagógusnak első sorban azt kell tudnia, hogyan fejleszthető tanítványai érdeklődése. Ma az általános iskolában érdeklődő, kreatív, nyitott gyerekekből kiégett, koravén felnőtteket csinálunk, akik menekülnek az iskolában felkínált tudástól, és nem lehet az érdeklődésüket felkelteni semmivel.

Milyen lesz a jövő? Olyan, amilyen a ma iskolája.

A jó iskola személy- és problémaközpontú, a tanár-diák kapcsolat áll a középpontjában. Ha egy marslakó körülnéz egy földi iskolában, akkor azt látja, hogy fiatal emberek ülnek körül egy felnőttet, és közöttük kommunikáció zajlik. Ez mindennek az alapja. A gyerekek személyiségének fejlődésére ezek a különös, tanárnak nevezett lények hatnak a legerősebben szüleiken kívül. Minden ezen a szűrőn megy át, a jó is meg a rossz is. Minden oktatási reform sikere a pedagóguson múlik.

Értsük meg, hogy az a túlterhelt, kiégett, alulfizetett ember, aki megpróbál szóval tartani harminc motiválatlan nyomorultat, miért csinálja, hogyan csinálja. Mert sok közülük tud valami különös varázslatot. Reményt ad, hogy minden nehézség ellenére mégis van, ami működik. Hogy még mindig van diák, aki a tanárát választja példaképnek.

Az első tehát: vonzóvá kell tenni ezt a pályát, a világ legszebb hivatását. Megszabadítani a pedagógusokat az irreálisan nagy terhektől, a minden lépésüket gúzsba kötő szabályozóktól, és munkájukhoz méltó anyagi megbecsülést nyújtani számukra.

Addig minek javítsuk a tanárképzés színvonalát, amíg úgyse mennek oda a fiatalok? Pedig égető teendőink vannak a tanárképzésben. A leendő pedagógus képzését úgy kell felépítenünk, hogy tényleg megtanulhassa azokat a dolgokat, amelyekre az osztályteremben szüksége lesz. Mit tegyen akkor, amikor egymás mellett ül a nagyon okos és a butácska, a motivált és érdektelen, az izgága és félénk gyerek? Mit kezdjen az abszurd, negyvenöt perces időkeretekkel? Hogyan lehet a létező iskolai keretek között nevelni és tanítani?

A második: érdekes és valóban fontos dolgokkal lehessen foglalkozni az iskolában. Amikor a tizennyolcadik század végén kitalálták a mai iskolarendszert, reális elképzelés volt, hogy jönnek a kisgyerekek, és mire nagykorúvá válnak, addigra az iskoláztatás eredményeképpen járatosak lesznek az emberiség tudásának legfontosabb szegmentumaiban. Nem volt olyan nagy ez a tudás, hogy ne férjen el abban a nyolc–tíz évben. Ez a helyzet azóta alapvetően megváltozott. Az emberiség össztudása követhetetlenül, exponenciálisan növekszik. Irreális cél, hogy a diákok akár a töredékét befogadják. Semmit nem érünk azzal, hogy éveken keresztül gyötörjük őket olyan elvont, élettől elrugaszkodott, felnőtt számára is nehezen érthető, természeti folyamatok tudományos leírásával és absztrakt törvényszerűségeivel, aminek az életükhöz, tapasztalatukhoz, érdeklődésükhöz semmi köze nincsen. Nem lehet a tudományokat ápolni a gyerekek kényszerítésével. Amit megtanulnak belőle, azt úgyis elfelejtik legkésőbb az érettségi után.

Az oktatást minél közelebb kell vinni a tapasztalathoz, a tapasztalat pedig kint van az iskola falain kívül. El kell vinni a gyereket és megmutatni a hulladékot a hulladéklerakóban, szétszedni a pet palackot és megnézni a patakpartot, a fán a madarakat. Ezek a mai világhelyzet szempontjából kritikus kérdések, ezeket lenne jó az iskolás gyerekeknek átadni. Ha így teszünk, a diákok kezére dolgozunk, mert így a gyerekek tényleg az iskolában tanulhatják meg azt, ami érdekli őket, és nem kell mindenféle szedett-vedett helyről tájékozódni, hogy mi ez a koronavírus meg a klímaváltozás, és mi köze van ennek ahhoz, hogy nálunk a kútban egyre mélyebbről kell felhúzni a vizet. Ezt megjegyezné, ez életközeli, hasznos tudás volna. Erre sokkal könnyebb kedvet csinálni nekik. Mindezekre most az iskolában nincsen idő, sőt, a negyvenöt perces időbeosztás egyenesen lehetetlenné teszi. Természetesen mindannyian tudunk mesélni nagyszerű projektekről, amelyeket az elhivatott pedagógusok tűzön-vízen át képesek sikerre vinni. Tudunk csodákról, de csodákra építeni az oktatási rendszert merészség.”

Milyen lesz a jövő?

„Ha szeretnénk abban reménykedni, hogy a gyerekeink számára is élhető lesz, akkor tudnunk kell: ennek az a biztosítéka, hogy olyan gyerekek kerülnek ki az iskolából, akik képesek kitalálni a saját jövőjüket. Azt a jövőt, amiről mi semmit sem tudunk, mégis nekünk kell őket felkészíteni rá. Azt, amiből csak a hagyatékunkat látjuk: olyan, amilyen – büszkék éppen nem lehetünk rá. Mindegy, az övék, most már oldják meg ők.

Ám félő, hogy még ezt sem tesszük nekik lehetővé, mert aki a mai magyar iskolarendszerből kerül ki, az garantáltan nem fog tudni segíteni magán, mert vagy utánoz olyan külföldi mintákat, amelyek itt nem működnek, vagy helyi atavizmusba süllyedve »Ne bántsd a magyart« kiáltással bezárkózik. Ha minden marad, ahogy van, nem kérdés: nem fogják kitalálni magukat. Rossz jövő vár rájuk, mert nem látjuk el őket azzal a szellemi útravalóval, amire szükségük lenne ahhoz, hogy kitalálják a jövőjüket. Ez a mi felelősségünk a jövő nemzedékei felé.”