Megjelent az Iskolaválasztó 2017 című kiadvány. Elsősorban a középiskolát kereső családoknak szolgál tájékoztatásul, segítségül. Aki jó középiskolát keres a gyerekének, itt megnézheti, hogy melyek a legjobbak.

Megjelent az Iskolaválasztó 2017 című kiadvány. Elsősorban a középiskolát kereső családoknak szolgál tájékoztatásul, segítségül. Aki jó középiskolát keres a gyerekének, itt megnézheti, hogy melyek a legjobbak.

De minek alapján a legjobbak ezek az iskolák?

„A HVG-rangsor készítői az idén is a matematikai és a szövegértési kompetenciamérés, a magyar-, a matematika-, a történelem és a nyelvi érettségi eredményeit, valamint a végzősök felvételi eredményeit vették figyelembe. Utóbbinál változás, hogy az idén a felsőoktatásba bekerült diákok átlagpontszáma alapján rendezték sorba az intézményeket.”[1]

Ez egy teljesen átlátható, koherens rendszer képét mutatja. Ha onnan indulunk ki, hogy a legjobb dolog, ami történhet egy diákkal, az, hogy érettségi után egyetemen tanul tovább. Ebben az esetben ugyanis világos, hogy az a legjobb középiskola, amelyik a legeredményesebben készíti fel diákjait az egyetemre való bejutásra. Ez pedig annyit jelent, hogy a felméréseken és az érettségin a legjobb eredményeket érik el a diákjai, már azok a diákok, akiket felvesznek. Mert természetesen azokat veszik fel, akik az általános iskolából a legjobb felvételit írják, a legjobb tanulmányi eredményt hozzák. Ez a középiskola elemi érdeke, hiszen az általános iskolában jól teljesítő gyerekről valószínűsíthető, hogy a középiskolában is igyekezni fog. Akkor pedig nagy eséllyel lesznek jó eredményei, valószínűleg remekül fog érettségizni, és felveszik az egyetemre is, mindezzel öregbítve iskolájának jó hírét.

A gondos szülő tisztában van vele, hogy nem könnyű bekerülni a legjobb középiskolákba. Nem mindegy, milyen általános iskolába jár a gyerek, és hogy ott mi történik vele. A továbbtanulás esélyét latolgatva joggal gondolhatja: az a jó általános iskola, amely felkészíti diákjait, hogy olyan középiskolában tanulhassanak tovább, ahonnan könnyedén bekerülnek majd az egyetemre. Nyilván nem minden iskola egyforma eséllyel készíti fel a gyereket erre.

Persze az általános iskola is szereti, ha jó iskolaként tartják számon. Úgy mérik őt is, hogy mit tud hozzátenni a továbbtanulás esélyeihez. Ebből következően igyekszik olyan gyerekekkel dolgozni, akik majd jó eséllyel jelentkeznek a jó gimnáziumokba, és onnan meg egyenes az útjuk az egyetemre. Amennyiben megteheti, és megtalálja a módját, akkor válogat a nebulókban.

Mivel azonban az ovisok még nem hoznak tanulmányi eredményeiket tanúsító bizonyítványt, az iskola döntése sokkal nehezebb. Az ilyen-olyan felmérések mellett leginkább a szülők megismerése segíthet ebben. Hogy mennyire kiegyensúlyozott, milyen képzett, mennyire támogató és motivált a szülői háttér.

Egy egyetemet végzett szülőnek feltételezhetően van elképzelése arról, mi kell ahhoz, hogy valaki egyetemre menjen, és a gyerekét igen korán el tudja indítani a karrier útján. Aki meg kevésbé tájékozott a dolgot illetően, annak a gyereke lehet, hogy hátrányt szenved ebben a megmérettetésben. Bár az is lehet, hogy nem a tájékozottság hiányzik. Felelős szülőként van róla elképzelése, mit szeretne, de a lakóhelyén nem találja meg azt. Ha ügyes, kihasználhatja például az éppen adódó Arany János programot. Vagy költözik az egész család. Hiszen nem lehet véletlen, hogy az ország első tíz gimnáziumából nyolc budapesti.

A pedagógusok dilemmái

Mindenesetre levonható az a következtetés, hogy az egyetemektől az óvodákig lefelé határozott elvárások szivárognak, és az ezeknek való megfelelés adja azt az intézményi rangsort, amelyről a HVG is tájékoztat.

Ez a rangsor a pedagógus-szakma köreiben vitatottabb, mint a szülők között. Nem mintha bárki is kétségbe vonná a rangos intézményekben folyó munka színvonalát, a kollégák felkészültségét, a kiérdemelt eredményeket. Inkább a szülőkről és a gyerekekről esik szó ezekben a vitákban. Egyszerűen fogalmazva arról, hogy meglehet, egy kevéssé tájékozott család nem túl fogékony gyerekével elért szerény eredmény pedagógiai értéke legalább akkora, ha nem éppen nagyobb, mint egy értelmiségi család jó eszű gyerekének kitűnő érettségije. A hozzáadott pedagógiai érték fogalma tehát mind a diák, mind a pedagógus oldaláról kontextusfüggően értékeli a teljesítményt. Ha így nézem, remekül dolgoztál, rettentő sokat tanultál/tanítottál. Jó diák, kiváló tanár vagy. Ha úgy nézem, ez még nagyon kevés az egyetemhez. Gyenge diák, eredménytelen pedagógus vagy.

A hozzáadott pedagógiai értéket a pedagógusok sokkal többre tartják, mint a szülők. Az ő igazságérzetük, szakmai önbecsülésük alapja lehet ez a fajta mérés. Mégis érthető, hogy ez a szülőket kevéssé érdekli. Nekik a jó tanár azért fontos, mert őbenne látják a személyes garanciáját annak, hogy a gyerekükből a lehető legtöbbet hozza majd ki. A hozzáadott pedagógiai érték elismerése a szülő oldaláról efféle megfogalmazásokban érhető tetten:

− „Őnála nem volt diszlexiás gyerek. A legbutábbat is meg tudta tanítani olvasni.”

− „Ő aztán mindenkit addig nyúzott, amíg nem lett meg a kettes.”

Vagyis inkább arról szól, hogy az esélytelenek hogyan kaphatnak támogatást. A mérce, a „mihez képest” itt is ugyanaz, mint az elitiskolák rangsoránál. A különbség abban van, hogy nemcsak a verseny végeredményét veszi figyelembe, hanem azt is, ki honnan rajtolt. A deklarált cél azonban ugyanott van mindenki számára. Nem csoda, hogy nem születik olyan dokumentum, amely ebből a szempontból rangsorolná az iskolákat. A szülők súlyos döntését nemigen könnyítené meg egy ilyen kiadvány. Ki küldené a gyerekét olyan iskolába, ahol a mérések szerint a nagyon oktondi diákok is hatalmas fejlődést mutatnak, de attól még az egyetem fényévekre van tőlük? Valószínűleg azok a szülők, akik belátták, hogy gyerekük valamilyen komoly nehézséggel küzdve esélytelen az elit csapatba kerülésre. Leginkább az ő számukra adhat némi reményt ez a szemlélet, amely alapvetően a fejlesztő pedagógia szemlélete.

Ott van természetesen a másik véglet is: a ragyogó tehetségű tanár, akinek a tanítványai – csupa jeles tudós, kiváló szakember – díjat alapítanak az emlékére.[2] Aki nélkül a kiváló diákok valószínűleg soha nem lettek volna annyira kiemelkedőek, sikeresek és nem csak egy kicsivel kevesebb siker, de sokkal kevesebb öröm is jutott volna nekik diákéveikben. Ő önmagában iskolát jelent, és a neve elegendő ahhoz, hogy diákokat vonzzon. Nem kérdés, hogy az ő esetében a diákjai a kompetenciaméréseken és a felvételi eredmények tükrében is kiválóan szerepelnek, ugyanakkor a pedagógus által hozzáadott pedagógiai érték is kimagasló.

A pedagógus mércéje, a hozzáadott pedagógiai érték tehát a szélsőséges kihívásokban mérhető. Ráadásul ezek mind egyéni teljesítmények, amelyek belesimulnak az adott iskola egészére jellemző működésbe. Elvétve akad olyan intézmény, amelynek egészére jellemző és mérhető volna a magas hozzáadott pedagógiai érték.[3]

A gyerekek nyűgjei

Elképzelhető-e valami más? Létezik-e olyan értékelés, amelynek a viszonyítási alapja máshol van, mint a felsőoktatásba való felvétel tudásszintje? Ha igen, mi lenne az? Szükség van-e rá egyáltalán? Hiszen ahhoz, hogy valaki boldogul-e majd az életben, a fenti mutatók általában megbízható előrejelzést nyújtanak. A kivételek azonban nagyon elgondolkodtatók.

Az átlagot mutató statisztikák mellett egyedi példákból is elég sokat tudunk felsorolni. Ezek a példák pedig mind arról szólnak, hogy iskolában rosszul teljesítő gyerekekből kiváló tudósok, korszakalkotó művészek, feltalálók lettek, akik nélkül a világ másmilyen lenne. Utólag aztán felismerni véljük a közoktatás tévedését: a lassúnak tűnő gondolkodásban a járatlan utakat kereső elme működését, az elkalandozó figyelemben a tág szemlélet megnyilvánulását, az értelem váratlan bakugrásaiban a kreativitást tanácsolták el, buktatták meg. Ezt azonban mind csak később, visszamenőleg tudjuk. Amúgy meg a lassú gondolkodású, elkalandozó figyelmű, a környezetét váratlan képzettársításokkal zavarba ejtő nebuló után nemigen kapkodnak a rangos iskolák. Valami csodaszerűség kellett ahhoz, hogy ők, a rendhagyó kiválóságok kibontakoztathassák mindnyájunkat gazdagító tehetségüket. Kissé szorongva gondolhatunk arra, hogy hány ilyen sikkadt el. Nem tudjuk, mennyivel, mivel lettünk szegényebbek. De nem szabadulhatunk attól, hogy bizony mirajtunk áll a dolog. Szülőkön, pedagógusokon – mindannyiunkon.

Nézzük most csupán a gyerek oldalát! Tekintsünk el a társadalmi elvárásokat képviselő rangsorolástól, amelyben a szülők a gyerekük jövőjének garanciáját látják! Engedjük el a hozzáadott pedagógiai érték vizsgálatát, amely kétségtelenül árnyaltabb, a gyerek fejlődését mutató képet nyújt!

Mi marad? A rácsodálkozás pillanatai. A felfedezés öröme. A kalandozás izgalma, a tévedések és sikerek egymásba fonódó élménye. Az a jó érzés, hogy valamit megértettem, valamit tanultam. Nem azért, mert ötös jár érte. Nem azért, mert versenyeredményt hoz. Önmagáért a dologért, a megismerésért, a megismerőért. Egyszerűen fogalmazva: az értékelés a gyerekek számára fölösleges, a megismerő folyamaton kívül álló, attól idegen dolog.

Ha ezt elfogadjuk, akkor a pedagógus szerepe is megváltozik. A folyamatosan a külvilág elvárásaival szembesítő, mérő, értékelő funkció erősen háttérbe szorul. A tudásátadás is megváltozik: sokkal inkább a gyerekek érdeklődése, a kanyargó gondolatok aktuális iránya szabja meg, mivel és hogyan foglalkoznak a tanórákon. Ez másféle tanulásszervezést is jelent, szinte szükségszerűen bomlanak fel a tantárgyak közötti határok. Egy ilyen működésben semmiféle gondot nem okoz egy váratlan képzettársítás, távolba kalandozó gondolat, a hosszú, sokáig látható eredményt nem mutató töprengés folyamata. Ha így működik az iskola, akkor a rendhagyó tehetségek éppúgy otthonosak lehetnek benne, mint a hagyományos keretek között is sikeres diákok. Az egyiktől nem vesz el semmit, ám a másiknak igazi esélyt adhat. Ennek a működésnek nem szervező eleme az értékelés, de itt is fontos szerepet tölt be. Csak éppen másmilyen ez a szerep.

Minősítés helyett visszajelzés

Nem arról van szó, hogy egyszerűen nem adunk többé osztályzatokat. A dolog nem azon múlik, hogy ötös helyett piros pontot vagy bármi mást tartalmaz az értékelő dokumentum.

Amikor az általános iskola alsóbb évfolyamain szöveges értékelés váltotta fel az osztályzatokat, hamar kiderült, hogy önmagában nem hoz változást, ha egy szám helyett egy éppolyan minősítő és semmitmondó szó szerepel a bizonyítványban. Az igazi különbség a szemléletben, a gyerek felé forduló figyelem minőségében rejlik, aminek csupán leképeződése a bizonyítványban szereplő értékelés. Ami pedig az alsóban nehezen ment, a felsőben szinte lehetetlennek bizonyult.

A felsőbb évfolyamokon, a középiskolákban majdnem lehetetlen elhagyni az osztályozást, a százalékokhoz rendelt értékelést. Érthető, hiszen az évek előrehaladtával, a gyerekek felnövekedésével együtt egyre erősebb a társadalmi elvárás nyomása.

Több olyan iskolát ismerünk, amelyik ugyan gyermekközpontúnak vallja magát, de még közülük sem sok van, amelyik fel meri vállalni, hogy egyszerűen lemond az értékelésről. Ez nem jelenti azt, hogy a diákjuk nem kap visszajelzést, csupán annyit, hogy nem valamiféle külső elváráshoz viszonyított minősítés alanya. Arról kap képet, hogy mit tud, és hogy mi látszik abból, hogy hogyan áll össze őbenne a világ. Nem a külső elvárások mentén értelmezhető működésének tükrét látja. Egy ilyen képben önmagára ismerhet.

De hogy viszonyul ez a társadalmi elvárásokhoz, hogyan mérhető az egyetemi felvétel arányával az ilyen kalandokba bocsátkozó iskola sikere?

Zárszóként egy eset

A statisztika helyett egy történettel zárnám az elmélkedést.

A történet két barátnőről szól. Egyikük – nevezzük Katinak – egy jó nevű vidéki gimnázium kitűnő tanulójaként érettségizett. Másikuk – nevezzük Hajninak – egy olyan alternatív iskolában végzett, ahol csak az utolsó tanévben kapott „rendes” bizonyítványt.

Mindketten bekerültek az általuk kiválasztott egyetemre, csoporttársak és barátok lettek. Az első évben a hagyományosan és szándékoltan nehéz vizsgán mindketten megbuktak. Kati összeomlott, napokig sírt, rettenetes erőfeszítéssel és elszánással készült a pótvizsgára. Hajnit korántsem rendítette meg a dolog. Elgondolkodott azon, vajon miért is ilyen kegyetlen ez a vizsga, mi lett volna a nyerő stratégia a felkészülésben, most hogyan tud korrigálni. Mindkettejük pótvizsgája sikerült.

Mi a különbség? Kati számára az egyetlen mérce, önbecsülésének alapja a külső elvárásnak való megfelelés képessége. Hajni pedig szuverén módon képes értékelni önmagát, és a külvilághoz való viszonyát saját értékrendje alapján méri. Költői a kérdés, hogy vajon melyikük szemlélete áll közelebb az alkotó értelmiségi ideálképéhez. Ahhoz az értelmiségi ideálhoz, akiket a rangsor elején álló középiskolák is szívesen írnak le nevelési céljaikat megfogalmazva.

[1]http://eduline.hu/kozoktatas/2016/10/7/HVG_kozepiskolai_rangsor_2017_legjobbak_top_TU24UB

[2]Gondoljunk Rácz tanár úrra!

[3]A ritka kivételek egyike a hejőkeresztúri iskola. Itt az iskolavezető koncepcióját magáévá tette az egész tantestület, és programjukkal kimagasló eredményeket érnek el a hátrányos helyzetű térség körzeti beiskolázású általános iskolájában.