Tanulni a padban ülve kell, komoly agymunkával, oly módon, hogy az ember a végén nagyon elfáradjon, és úgy érezze, több információt már képtelen megjegyezni. Vagy lehet másképp is?

Tanulni a padban ülve kell, komoly agymunkával, oly módon, hogy az ember a végén nagyon elfáradjon, és úgy érezze, több információt már képtelen megjegyezni. Vagy lehet másképp is?

Ha egy felnőttet megkérdeznek, mire emlékszik az iskolából, a legritkább esetben tisztán a tananyag lesz az, ami először eszébe jut. Sokkal inkább élmények, hangulatok, egy-két fontos tanárszemélyiség, és aztán ezekhez kapcsolódóan néhány kulcsfogalom és összefüggés is, amelyeket éveken át próbáltak a fejébe gyömöszölni. Azok a dolgok rögzülnek igazán mélyen, amelyek elsajátításához valamilyen élmény vagy tapasztalat társul.

Sokan, akik a hagyományos oktatási formákban hisznek, lenézik azokat az „alternatívokat”, akik az élményalapú gyakorlat hívei: azt gondolják, a gyerekekkel játszani, nem előre gyártott anyagokból, hanem a helyzetből magából kiindulni kevesebb felkészülést igényel. Valójában élményalapon tanítani kőkemény pedagógiai munka. A gyerekekkel való közös tevékenység csak az első lépése annak, hogy a tapasztalatszerzésen túl valódi tanulásélmény jöhessen létre. A teljes munkafolyamat legfontosabb elemeit az alábbiakban foglaltuk össze.

Tevékenység

Valami történik az iskolai elfoglaltságok során (praktikusan a tanórán, de ne zárjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy akár a szünetekben is), amin keresztül a diák információhoz juthat. Az, hogy a folyamatosan érkező rengeteg impulzusból mi jut el végül addig, hogy meg is ragadjon, több dologtól függhet. Meghatározó a gyerekek személyes érdeklődése, és persze a pedagógus figyelme, hogy azokra a dolgokra irányítsa a fókuszt az adódó szituációkban, amelyekhez később tudástartalmak is kapcsolódhatnak.

Annyit tudunk tehát tenni, hogy olyan helyzeteket hozunk létre, ahol alkalom nyílik valódi rácsodálkozásokra. Közben azonban a tanárnak is résen kell lennie, és folyamatosan figyelnie kell a diákokat, hogy lássa, az adott óra során ki mihez tud leginkább kapcsolódni, mi köti le a figyelmét, mi az, aminek szívesen adja át magát. Ez személyenként más és más lehet, így ennek kezelése és tudatos irányítása egy tíz−tizenöt fős csoport esetében a tanártól egészen különleges figyelmet kíván.

Azonosítás

Amennyiben a diákot magára hagyjuk a tanulási helyzetben, még ha az örömet is okoz és élményszerű is, egyedül nem fogja megtenni a következő lépést: felismerni, hogy ami történik, értelmezhető tanulási helyzetként. Ez teljesen természetes, hiszen ha az ember belemerül valamibe, és átadja magát a történteknek, egy olyan nézőpontból figyeli az eseményeket, amelyik nem teszi lehetővé az objektív helyzetértékelést. Ezen a ponton a tanár feladata, hogy miközben az általa hasznosnak gondolt irányban tartja a helyzetet, figyel arra is, hogy mi minden történik még közben, amire esetleg nem is gondolt, amikor eltervezte a foglalkozás menetét. A rácsodálkozások, felfedezések, apró kudarcok, a gyerekek egymáshoz való viszonya, a témák és személyek közötti spontán kapcsolódások mind ide tartozhatnak. A megnyilvánuló dolgok egy része tantárgyi keretek között is azonosítható, ám egy jelentős részük valószínűleg nem. Ennek ellenére ezek a nem szaktárgyi kompetenciák is azonosításra és rögzítésre érdemesek, hiszen sokat elárulnak egy-egy gyerek gondolati és érzelmi világáról. Ezekre építve később könnyebb átadni tantárgyi tudástartalmakat is.

Tudatosítás

Miután a tanár felismerte, hogy az adott tevékenység során mi minden történt, ami egy tanulási folyamat elemeként azonosítható, olyan formába kell a felismeréseit öntenie, hogy az megosztható legyen a diákokkal. Ez a közös rácsodálkozások szakasza, amikor a gyerekek ráébrednek, hogy amit eddig csináltak, az valójában tanulás. Még akkor is az, ha közben tankönyvet vagy füzetet nem is vettek a kezükbe. A tanár segítségével minden diák eljuthat odáig, hogy kompetenciáit felismerje, és tudatosítsa azok tantárgyi keretekben is lehetséges értelmezési lehetőségeit. Az élmény hirtelen más szempontból is értékelhetővé válik. Így lehet egy kirándulásból biológia- és testnevelésóra, miközben megmarad maga az élmény is.

Generalizálás

Annak a felismerése, hogy amit az ember megtanult, az nem feltétlenül csak tantárgyakon belül vagy iskolai keretek között értelmezhető, fontos lépése annak, hogy az ember valóban tudjon valamit. A generalizálás (általánosítás) célja támogatni a gyerekeket abban, hogy a megszerzett információt és elsajátított kompetenciákat mind szélesebb körben tudatosan legyenek képesek alkalmazni. Aki jó szövegértésben, kevesebb nyelvtudással is jobban fog boldogulni egy idegen nyelvű szöveggel, amennyiben magabiztosan áll hozzá, annak tudatában, hogy megvannak a megfelelő képességei. Aki átlátja a növényrendszertant, és tudja, hogy ez rendszerező gondolkodásmódja miatt van, az a halmazokhoz sem fog félelemmel közelíteni matematikaórán. A tantárgyak közötti határok fellazítása önbizalmat és kezdeményezőkedvet adhat a diákoknak, és egy olyan rendszerszemléletet, amely később munkavállalóként is nagy hasznukra lehet.

A fentiekből jól látszik, hogy a tanár szerepe a folyamat során teljesen más, mint a hagyományos értelemben vett, és a legtöbb oktatási intézményben a mai napig elvárt ismeretátadás. A pedagógus feladata itt akkor kezdődik, amikor a klasszikus tanári szerep véget ér: az élményhez kötött információ befogadása után kell segítenie, hogy az elsajátított ismeretek tudatossá váljanak, a megfelelő „polcra” kerüljenek, és később is bármikor előhívható módon kerüljenek eltárolásra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a pedagógus esetén is másféle kompetenciák megléte a kívánatos:

− rugalmasság,

− kreativitás,

− figyelemmegosztás és

− annak érzékelése, hogy mikor kell háttérbe vonulnia ahhoz, hogy a diák átadhassa magát az élménynek, illetve saját maga fedezhesse fel a helyzetben rejlő lehetőségeket.

Felkészült-e minderre a hazai pedagógusképzés? Minden bizonnyal nem. A diákok azonban már itt tartanak, így mindent el kell követnünk, hogy utolérjük őket.

Lehet, hogy most ők tanítanak minket −, ha engedjük, hogy megtörténjen.