A küszöbön áll az új tanév. Még alig ért véget az előző, máris javában folyik a munka az iskolákban: előkészítjük az új tanévet. Nem árt ilyenkor a számvetés. Mit is tanultunk mi, pedagógusok a korábbi tanév tapasztalataiból?! Iskolaigazgató szerzőnk ezt a számvetést kíséreli meg.

„A szabadság biztosítéka míveltség”
Eötvös József

Ilyenkor, augusztus 20-a után már mindenkinek eszébe jut az új tanév. A papírboltokban egyre több gondterhelt szülő és izgatott gyerek válogat a tolltartók és tornazsákok között. Fogynak a tanári zsebkönyvek is a tanévre szabott naptárral.

Hiába, nekünk, tanároknak szeptemberben kezdődik az év és augusztusban ér véget. Ilyen tájt tekintünk vissza, hogy hát hogy is volt tavaly, vagyis a 2020-2021-es tanévben. Mintha egy évszázad telt volna el. Tavaly augusztusban a tavasszal elmaradt érettségik őszi pótlásáról, a kérlelhetetlenül lecsapó új Nat-ról, az alternatív iskolák átminősüléséről és az iskolaőrök rendcsináló intézményéről töprengtem. No meg arról, hogy a fertőtlenítőszerek osztásán túl mi történt az iskolákban annak érdekében, hogy a valószínűleg előbb-utóbb ismét otthonmaradásra kényszerülő gyerekek és pedagógusok felkészültebben lássanak a digitális tanításhoz-tanuláshoz. Azért ágáltam, hogy gondoljuk már át, mi a fontos és mi a halasztható, számítsunk arra, ami kiszámítható és legyünk rugalmasak a kiszámíthatatlan fogadásakor. Történt, ami történt - elmúlt, vége.

Mögöttünk a rettentő nehéz 2020-21-es tanév, bezárva a négy fal közé, bóklászva, sokszor tévelyegve a virtuális világban. Félelmekkel, betegséggel, gyásszal terhelt hétköznapok.

Akárhogy is volt, most valami újra készülünk, készülnénk. Valamit tervezünk, ismét átgondoljuk, mi volna az ideális és mi a fontos, prioritásokat állítunk fel magunknak. Szeptember elsejétől tele lesznek az iskolák az új tolltartójukban frissen kihegyezett ceruzákat rendezgető, tornazsákjaikat lóbáló gyerekekkel. Az nem lehet, hogy bennünket meg csak a kényszerek dobáljanak ide-oda, mint egy kormányát veszített hajót. Ahogy Gyarmathy Éva mondta: … egy ilyen világban is születnek gyermekek, és.. mégiscsak szükségük van a felnőttekre, hogy legalább elindulhassanak valamerre .

Ezzel nehéz volna vitatkozni, de az is igaz, hogy nekünk, felnőtteknek, pedagógusoknak sem könnyű kapaszkodót találni. Jómagam tanévkezdő olvasmányul Eötvös Józsefet vettem elő. Mégiscsak ő volt Magyarország első vallás- és közoktatásügyi minisztere1848-ban Batthyány kormányában, majd a kiegyezést követően ismét megkapta ezt a tárcát. Az ő nevéhez fűződik az 1868-as népiskolai nevelésről szóló törvény, mely a napjaink közoktatásának alapjait is lerakta. Vallomások és gondolatok címmel közreadott jegyzeteiben lapozgatva olyan töredékekre találtam, melyek mit sem veszítettek aktualitásukból az elmúlt százötven év alatt. A 21. századi kavarodásban elveszve nem rossz átnézni az időhomályos ablakán: mit is mond nekünk onnan, távolból egy igazán elkötelezett, okos ember.
Mindennapjaink részévé vált a járványadatokról szóló jelentés. Előttünk a negyedik hullám. Még a tanévnyitó előtt, kapkodva, de mégiscsak lezajlik egy újabb oltási kampány. Reménykedünk, hátha biztonságosabb hely lesz az iskola, hátha nem kell bezárni októberben. Mert ha mégis, akkor aztán kiderül, hogy aki eddig nem tudott eligazodni a digitális oktatás útvesztőjében, az azóta sem kapott ehhez segítséget. Akkor a veszett fejsze után hajíthatjuk a nyelét is. Pedagógus, diák egyaránt és közösen veszíti el egymást és az oktatás fonalát. Csak reménykedni lehet, hogy megússzuk – az eszköz- és tudáshiány elleni intézkedésként a furcsa, humanoid robotokat is emlegető ígéreten kívül nem történt semmi. Pedig az eszközök és módszerek hiányosságai is eredményezték, hogy a nehéz pandémiás időkben még távolabb került egymástól a tananyag és a tanítás alanya. A kollégák a tanévzáró óta azon törik a fejüket, hogyan lehet majd „behozni a lemaradást”, hiszen az oktatásirányítás erre szólította fel őket. A felszólításnak eleget téve a tantervi előírásoknak kell megfelelni, közben pedig félő, hogy mind kevesebb idő tér jut azoknak a kompetenciáknak a fejlesztésére, melyek segítségével akár az otthontanulás is eredményes lehet. Érdemes megfontolnunk Eötvös százötvenéves bölcsességét: Minden nevelésnek, vagy helyesebben mondva, gyermekoktatásnak feladata nemcsak az, hogy a nevendék egy bizonyos számú kész ismereteket nyerjen, hanem inkább az, hogy ismeretek szerzésére képessé tétessék, hogy tehetségei míveltessenek ki. … Nem a megtanult anyagnak mennyisége, hanem az észbeli tehetség kifejtésének fokozata az, miszerént a közoktatás eredményeiről ítélhetünk.
A tantestületi alakuló értekezleteken rácsodálkozhatunk, hogy van még tantestület. Nem egy írást olvashattunk a nyáron arról, hogy kollégák csoportosan hagytak el egy-egy intézményt a fölébük kinevezett vezetővel való konfliktusra hivatkozva. Menekülnek az ilyen helyről a diákok is, a családok mentik a gyerekeiket a puskaporos hordó közeléből. Egy iskola ugyanis akkor vonzó, ha jó ott lenni gyereknek, pedagógusnak egyaránt. A tantestület egy csapat, egymást ismerő, egy koncepció mögé felsorakozó szakemberek együttműködő közössége. Ha ez nem így van, ha belső feszültségek terhelik a napi munkát, ha sok a kívülálló, mert zömében óraadók által biztosított a szakos ellátottság, akkor azt az egész iskola megsínyli. A bizonytalanság, a rossz érzések kiülnek az arcokra, áthatják a mindennapok légkörét.
Félig sem oly fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogy tanítjuk. Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad. – mondta Eötvös József 1867-ben. Egy zaklatott légkörű iskola, elnyúzott pedagógus nemcsak attól az intézménytől, de magától a tanulástól is elidegeníti diákjait. Biztosan találkozott mindenki olyan gyerekkel, akinek néhány évnyi, közoktatásban szerzett tapasztalat alapján szent meggyőződésévé vált, hogy a tanulás fárasztó és unalmas dolog. Amennyiben mégis valami érdekessel találkozik az iskolában, az gyanús a szemében: hátha csak haszontalan időtöltésről van szó. Ha ez ellen szeretnénk tenni valamit, akkor ismét csak érdemes nagy elődünkhöz fordulni: Minden oktatás csak úgy felelhet meg céljának, ha az a gyermek egyéniségéhez alkalmaztatik, s ez éppen ellenkezője annak, mit iskoláinkban látunk, hol száz gyermek ugyanazon rendszer szerént egy tanító által egyszerre nyeri oktatását. A máig érvényes pedagógiai útmutatás mellett itt bizony a nehézség is kiviláglik. A közoktatás az első pillanattól fogva pedagógushiánnyal küzd, a korabeli felmérés ijesztő tanító-diáklétszám arányokat mutat. A tanítók fizetése csekély, munkakörülményeik sokszor elégtelenek – mintha egy mai jelentést olvasnánk. A különbség mindössze az, hogy a közoktatás akkor, éppen Eötvös munkájának nyomán kezdett felépülni, s most mintha egy hanyatlás folyamatának tanúi és elszenvedői lennénk.

Az általános tanárhiányról beszélve a szakértők megegyeznek: a pálya elöregedett, sokan készülnek nyugdíjba, az utánpótlás meg nem látszik. Tanári szakra nagyon kevesen jelentkeztek az idén is, és tudjuk, hogy az ilyen diplomával rendelkezők közül is többen el sem kezdik vagy gyorsan elhagyják a pályát. Akik vannak, azoknak kellene betömködni a lyukakat: helyettesítéssel, a szakos ellátottság szüksége fölött szemet hunyva legalább a gyermekmegőrzés funkciót ellátni.

Ez pedig egyáltalán nem felel meg a közoktatást szabályozó rendelkezéseknek. A nehéz, sokszor egyenesen megoldhatatlan helyzetet súlyosbítja, hogy teljesíthetetlen elvárásoknak kellene eleget tenniük a kollégáknak. Az új tanévben is zajlanak a minősítő eljárások, tanfelügyeleti ellenőrzések, sőt, a tavalyról elmaradtakat is igyekszik bepótolni a hivatal. Teszi a dolgát az előírások szerint, maga is fulladozva a teendők tengerében; az eljárások értelmét felülvizsgálni nem az ő hatásköre.

Az új Nat bevezetése sem késlekedett, már a második tanévnél tart a felmenő rendszer. A számtalan szakmai kifogás szinte eltörpül amellett a nehézség mellett, amit a pandémiával küzdő iskolák számára a kétféle tanterv egymás melletti működtetése jelent. Már-már másodlagos kérdés, hogy megtaníthatatlan mennyiségű a kerettantervekbe zsúfolt tananyag, s mindemellett az aztán tényleg szinte mellékes, hogy mennyire elavult tartalmú és átideologizált az egész. Tulajdonképpen minden közoktatási szereplő tudja, hogy megvalósíthatatlan a feladat, ezért aztán minimál programként az adminisztratív bonyodalmakon igyekeznek úrrá lenni, a tartalom nem kérdés. A dolgot adminisztrálni még lehet, tanítani meg úgysem.

A pedagógusképzés égetően szükséges reformja is ijesztő jövőt vetít előre: a gyakorlatorientált oktatás palástja alól kilógni látszik a színvonal csökkenésének lólába. A középszintű érettségire felkészíteni képes tanárszakmunkások tömegének víziója ijesztő.

Valóban, keveset használunk mindabból a rettenetes sok tényanyagból, melyet az iskolában megpróbáltak a fejünkbe gyömöszölni, s mi magunk is folytatjuk ezt tanítványainkat tudománnyal elárasztva. Pedig többször hivatkozott elődünk, Eötvös József már 1866-ban leszögezte: … ha meggondoljuk, mi kevés aránylag az, mit az iskolában tanulunk, ez kevésbé fontos. Valamint a gimnasztikánál nem azon mozdulatok s bukfencek, melyekre a mester oktat, hanem testünk megedzése a cél, úgy az oktatásnál nem az ismeretek, melyeket az iskolában tanulunk, hanem azon képesség a fődolog, melyeket szellemi tehetségeink a tanulás által nyernek…

Nem is arról van szó, hogy egy pedagógus sokoldalú és gazdag tudományos ismereteit diákjaiknak továbbadja – akkor a közoktatás egyetemmé válna. Az azonban tagadhatatlan, hogy a tudományos ismereteken pallérozott eszű kollégának van miből válogatnia, ha egy-egy órájára készül. Hogy tudása gazdag tárházának ajtaját résnyire nyitva is a végtelen világ megismerésének kalandjára hívja diákjait. Hogy ahogy ő maga megtanult gondolkodni, mérlegelni, saját válaszait megtalálni az információk tömegében, úgy tudja ezt átadni a tanítványainak. Hogy sokoldalú személyiségének gazdagsága sok kapcsolódási lehetőséget kínál diákjai számára. Ezek nélkül pedig ugyan mit ér az iskola…?

Valami újra készülünk, készülnénk. Valahonnan, százötven év távlatából is érkeznek hozzánk máig érvényes üzenetek. Néhány vitathatatlan igazság átsüt az időn: hogy az iskola légköre, a személyes tanár-diák kapcsolat meghatározó a tanulás minőségére nézve is. Hogy a tanításnak személyesen a diákra szabottnak kell lennie és semmi nem fontosabb az önálló ismeretszerzés képességének kialakításánál. Ha csak ennyit szívlelünk meg Eötvös gondolataiból, a jelenlegi működésnél máris sokkal inkább eleget tettünk századunk különleges kihívásainak. Bízvást mondhatjuk, hogy lám, lám, mégiscsak a hagyományainkra kell építkeznünk!