Aki próbál iskolában magyar nyelvet és irodalmat tanítani, mi több az irodalmat megszerettetni a tanulókkal, az tudja, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük a magyartanároknak manapság. Szerzőnk kellő iróniával veszi górcső alá saját gyakorlatát is.

A költészet
….szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad
(Petőfi Sándor)

Nehézségek leküzdése

Valami nem stimmel az irodalom tanításával. Ezelőtt olyan negyven évvel, pályakezdőként is voltak nehézségek, de leküzdöttem, illetve diákjaimmal együtt leküzdöttük őket. Ott voltak példának okáért a balladák. Motivációs tevékenységem eredményeképpen kitartóan bogarásztuk, hogy Arany János Tengerihántásában mi is történik. Mennyi idő telik el a meséléssel és mennyi idő alatt játszódik a megesett Dalos Eszti története, akiről a mese szól. Mikor ki beszél? Miféle intések szólnak a tűz körül serénykedő fiatalsághoz? Tanítványaim egyszerűen elvesztek a szöveg útvesztőjében, de elhitték nekem, hogy érdemes keresgélni, mert a labirintus végén valami szép, valami fontos várja őket. A megértés napfényére jutva aztán együtt gyönyörködtünk a mesterműben.

Az idő pedig szárnyon járt – mint Zrínyi mondja – míg Arany balladái maradtak az öröklét Parnasszusán. Évtizeddel később a Tengerihántáshoz hasonló gondokat okozott Szondi két apródja is az éppen aktuális tizedikeseknek. Mire végre kivilágosodott tér és idő balladai homálya, leesett a tantusz:” ja, ez olyan, mint egy két síkon játszódó film! Mint a Mátrix!” És onnantól kezdve minden világos lett: pontosan látták maguk előtt a történetet. A bonyolult szerkezet egyszerűen áttekinthetővé rendeződött, ahogy a szöveget lefordították a látvány nyelvére. Abban otthonosabban mozogtak, mint a verbális közegben.

Akkoriban már mi, felnőttek is elgondolkodtunk rajta, mi következik abból, mi dolgunk van azzal a jelenséggel, hogy a szóbeliség mellett egyre nagyobb tért nyer a vizualitás. Jobbító szándékú töprengéseink eredményeképpen a vizuális kommunikáció némi helyet kapott a tananyagban, a legeslegelső kétszintű érettségi feladati között is megjelent – és tartja is magát, azóta is.

Hiába, az információk formája és szükségszerűen a feldolgozásuk is változik - állapítottuk meg. Sebaj, lehet akár filmként is megjeleníteni az apródok történetét, attól még ugyanaz marad! Ha így közelítünk hozzá, akkor talán könnyebben megoldható az a másik, nem elhanyagolható nehézség, hogy Arany János nyelvezete milyen mérhetetlenül távol került tőlük. Az még hagyján, hogy nem értik, mi a „hegy menedéke”, de ott aztán végképp föladják, hogy „add meg, kegyelemre, jó Szondi, magad/ meg nem marad itt anyaszülte”.

– Hogy mi van???? – ámuldoznak a gyerekek, aztán magyarázhatom napestig az inverziót. És most még csak Aranyról volt szó, akitől alig százötven év választ el. Nemzeti drámánk, a Bánk bán nyelvezete azonban ma már olyan távolinak tűnik diákjaim számára, mint a Halotti Beszéd. A XXI. század gyermekei nemcsak más szókinccsel, de másféle nyelvi formákat, fordulatokat használva fejezik ki mondandójukat. Ők kevésbé értik Katona nyelvét, mint a nagyszüleik, akik viszont az ő nyelvük megértésével bajlódnak. Illyés Gyula és Nádasdy Ádám nyelvfrissítő erőfeszítései ugyan nagyjából leveszik a pedagógus roskadozó válláról a magyarról magyarra fordítás súlyát, ám gond így is marad éppen elég.

Ugyanis nem csupán a hordozóanyag adja a nehézséget. Nemcsak a nyelv tűnik homályba veszőn távolinak, hanem a megjelenített világ is idegen és érthetetlen.

Emlékszem, amikor egy szinte csak lányokból álló osztály egyöntetűen felháborodott Balassi Bálint állításán, miszerint nagyon szép, ha valaki „vitézkedik, öl, fog, sebesedik, homlokán vér lecsordul”. Szerintük valami nagy baj van azokkal, akiknek „csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség,/ s fáradtság múlatságok”… És egyenesen felfoghatatlan, mitől vonzó egy életpálya, melynek csúcsa, hogy „sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek”???

Sokáig reménykedtem, hogy a kevésbé régi irodalmi művek érthetőbbek, nyelvezetük és világképük is közelebb áll diákjainkhoz. De már József Attilához is történelemórát kell tartani, különben nem érthető, miféle „komor föltámadás titkát” őrzik azok az üzemek, melyek ma már egyáltalán nem is léteznek. Ipari műemlékké váltak azok a gépek, s a világos összeszerelő csarnokok robotokat irányító fehérkesztyűs munkásait nehéz összekapcsolni a külvárosi éj népével.

A fenti, valóban spolarikus és nagyon személyes tanártörténeteket, melyekhez biztosan minden kolléga tudna legalább ilyet, de még jobbat is hozzáfűzni, mindössze bevezetőnek szántam. Előhangnak, magyarázatnak ahhoz, hogy az idén kapott, új csapatommal miért is alakítottam ilyen rendhagyó módon a szeptembert. Elhatároztam ugyanis, hogy az elejéről kezdem, fejéről a talpára állítom ezt a tanítás-tanulás dolgot. Nem azt keresem, hogy mit is kellene tudniuk és hogyan lehet a „lemaradást” mielőbb behozni, hogyan is tudom „leadni” a kötelező penzumot.

A szeptembert, igen, az egész hónapot arra szántam, hogy megismerkedjünk, képet kapjak arról, mi van az ő fejükben és a kerettantervet félretéve majd abból, amit ők hoznak, őbelőlük kiindulva fogunk valamit csinálni. Valami olyasmit, ami mindenkinek befogadható, érthető és minimum hasznos, de az sem baj, ha élmény is jár vele. Nem azért, mintha a gyermekgyönyörködtetés a közoktatás deklarált céljai között szerepelne (pedig de jó lenne), hanem azért, mert az élmény ragad meg; valójában csak az élmény ragad meg.

Élményt nyújtani!

Így történt tehát, hogy bemelegítésképpen egy idézetgyűjteménnyel állítottam be. Olyan költők legismertebb verseiből válogattam, akikkel általános iskolában már találkoztak, és akiknek egész életművét kötelező ismerni az érettségi követelmények szerint. Arra kértem őket, emlékezzenek vissza, honnan, melyik költő mely művéből valók az idézetek. Az eredmény lesújtó volt, annyira nem jutott eszükbe semmi, hogy maguk is meglepődtek rajta. Az okostelefon segítségével persze aztán hamar megtalálták az idézetek forrását és valóban, őszintén hüledeztek saját hibáikon. Ez jó – gondoltam – hiszen ez azt jelenti, ők maguk is elvárnák maguktól ezt a tudást. A memoriter kicsit megkopott, de majd felfrissítjük.

A következő alkalommal azt kértem tőlük, soroljanak fel verseket, melyekre iskolai tanulmányaikból emlékeznek. Hát itt már léket kapott az optimizmusom. A legtöbben az ötödik-hatodik osztályban tanult művekre emlékeztek. Örülhetnék, hogy a János vitéz meg a Toldi legalább beépült, de sajnos az élmény, mely ezekhez a művekhez kötődik, meglehetősen kétes. Mindenkinek feleleni kellett belőle, vizsga volt belőle, dolgozat volt belőle, a szülő nyaggatta, hogy olvassák el – ezek kerültek elő indokként. Eszembe jutott Mikszáth, aki az egyik novellájában emlékezik meg arról az épületes szokásról, miszerint egy település határának kijelölése alkalmából egy kisgyereket alaposan elagyabugyálnak a határkőnél, hogy még öregember korában is emlékezzék rá és vitás kérdésekben hiteles tanúságot tegyen. Hát valahogy így emlékeznek az én diákjaim is Petőfi és Arany örökbecsű remekműveire. Hetediktől fölfelé – a kamaszodás mind sodróbb és bonyolultabb élményeibe gabalyodva aztán végképpen elveszítették a fonalat. És mivel az irodalomtanítás kronológiát követ, a romantika irodalma még csak-csak megvan nekik, de a Nyugat első nemzedékétől kezdve teljes a homály. Az irodalomórák gyakorlatilag nyom nélkül múltak el felettük. És csak egy pillanatra merengjünk el A la recherche, az eltűnt idő nyomában: durván 540 óráról van szó! Valószínűleg a többi tantárggyal is hasonló a helyzet, de ez most nem tartozik a témánkhoz.

Visszatérve kísérletemre: annyit sikerült tehát megtudnom, hogy mi nincs meg nekik a tananyagból. Mivel nyilvánvalóan értelmes gyerekekkel van dolgom, hát feltételeztem, hogy a fejük nem kong, a szívük nem odvas, hanem egyszerűen mással van tele, mint az iskolai kötelezők. De mivel?

Ezt kiderítendő nem restelltem azzal fordulni hozzájuk, hogy most írjanak olyan verseket, melyeket nem az iskolában tanultak, de tetszik nekik. Nem kértem, hogy fejből idézzék, de mindenképpen szerettem volna elolvasni a szövegeket, hogy képet kapjak arról, mi tetszik, mi fontos, jelentős nekik. És innen kezdett a dolog izgalmassá válni. Először is szinte mindenki dalszöveget választott. Keresgélés közben megkérdezték, hogy lehet-e angol a szöveg és mivel ragaszkodtam a magyar nyelvhez, hát többen a Google Fordítót hívták segítségül. Volt olyan is, aki saját maga fordította le igazán irodalmi igényességgel a kedvenc dalszövegét – egy kilencedikes gyerektől nem rossz, szóltam is az angoltanárának a dologról. Akadt, aki átküldte a dal linkjét, mert egyszerűen csak elolvasva fele olyan jó. Nagyon igaza van, érti, mi a műfaj lényege.

Kivétel nélkül mindenki teljes odaadással igyekezett eleget tenni a kérésemnek és talán mondanom sem kell, hogy én meg mekkora izgalommal láttam az olvasáshoz. Először is örömmel tapasztaltam: nem a napi divatot követve válogattak, a szövegek a számukra valóban fontos dolgokat jelenítik meg. 15-16 éves gyerekekről van szó, tehát például az egyik választás, egy 2013-ban született szöveg keletkezési ideje nekik a régmúlt, hiszen akkor még nagyon kicsik voltak. Mégis, a „Papaoutai”, (Apa, hol vagy?) mondanivalója, és a dal kifejező ereje, amibe éppúgy beletarozik a zene, az elődásmód és a költői erejű szöveg, igazán fontossá tette ezt a számukra „régi dalt”. Elgondolkodtam: mennyivel szelídebben, romantikussá idealizálva ábrázolja Petőfi az apa-fiú viszonyt megbocsátó humorral megjelenítve egy közös, esti borozgatást! A francia-belga dalból süt a nyers indulat. És a többiben is, minden választásukban ott a hiteles érzelem vivőereje. Ezek az érzelmek pedig éppen azok, amelyek valahai költőinket is versírásra késztették. A dalszövegben ott szól a kapcsolatok reménytelensége:
egyetlen vagy, én egyedül vagyok
te egyedül vagy, egyetlen vagyok.

Kétség nem fér hozzá, a „minden egész eltörött” érzés nyilvánul meg itt, pedig több mint száz éve, 1909-ben futott jajszóval a nyomában a Kocsi-út az éjszakában. Lehet, hogy aki ezt a dalt idézte, találkozott is Ady versével az iskolában, de az a találkozás nyomtalanul múlt el.

A hegedűn keserű dal, de mi nevetünk – éneklik egy mai dalban, míg Verlaine Holdfényében a belső táj álarcosai „lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.”

És nem tudok nem Arany Örök zsidó című versére asszociálni, amikor ezt olvasom:
Csak forog a Föld - nem tudom a napokat
Csak rohanok és látok elmosódott alakokat
Csak megyek - még nem szakadhat rólam le a cipő
Elviszi a dalomat a vihar és megy az idő...

Hogy is van ez? Tényleg nem üres fejűek, odvas szívűek ezek a gyerekek. Őnekik is elemi igényük, hogy érzelmeikre valahogy szavakat találjanak, hogy el tudják mondani, át tudják élni, ami bennük van. Erre való a költészet – mondhatjuk bölcsen, aztán ugyanerre hivatkozva irodalomóráknak nevezett tudóskodás tömegét zúdítjuk diákjainkra, közben meg egyedül hagyjuk őket igényükkel, a megfogalmazás és kifejezés utáni vággyal. Az iskolában jó sok időt fordítunk arra, hogy bevezessük diákjainkat irodalmunk történetébe, megismertessük velük költőink eszközkészletét, még életrajzukat is felidézzük, csak az marad ki, hogy hát mi közük is van őnekik ehhez az egészhez.

Itt valami nagyon nem stimmel. Át kellene gondolni, mit is akarunk. A magyar nyelv és irodalom kerettantervének bevezetője Kölcseyt idézi a nemzet fennmaradásának zálogát a közös kultúra és anyanyelv ápolásában látva. Jómagam szerényebb célként az érdemi kommunikációt igyekszem megvalósítani; amennyiben ez sikerül, vélhetően a közös kultúra ideája is közelebb kerül a megvalósuláshoz. Ha tényleg szeretnénk szót érteni a gyerekeinkkel, akkor érdemes átgondolni, mit próbálunk több-kevesebb sikerrel belegyömöszölni a fejükbe, miközben tökéletesen figyelmen kívül hagyjuk, ami meg amúgy foglalkoztatja őket. Ne legyenek kétségeink: a legkezelhetőbb gyerek is csupán szelíd elnézéssel fordul felénk, ránk hagyja, ha már annyira erőltetjük ezt a Bánk bán-dolgot. Megtanulja, ha muszáj, de többet aztán ne várjunk tőle. Az öntörvényűbbje még azt se. Nyom nélkül múlik el belőle, mint egy óvodáskori bárányhimlő. Ettől aztán nem kovácsolódik közössé a kultúránk, nem lesz pallérozottabb anyanyelvünk.

Ahhoz, hogy gyakorlatilag és képletesen is egy nyelvet beszéljünk, hogy tényleg szót értsünk egymással, valódi, közös élmények kellenek. És ha az apa-fiú viszony ambivalenciáját átélhető hitelességgel a Papaoutai kiabálja világgá, hát akkor az. Ez lényegesen fontosabb a Nemzeti alaptanterv és az azon alapuló kerettanterv előírásainál. Fontosabb a középszintű érettségi által megkövetelt elidegenedett tartalmaknál. Nem engedhetnénk meg magunknak, hogy értelmetlenül a semmibe folyjék a sok-sok kötelezően együtt töltött óra.

Azt hiszem, ideje megalapítani a Holt Költők Társaságát.