Néhány gondolat középsikolai tanár, igazgató szerzőnktől a középiskolai felvételi margójára.

Bevezető helyett

A tanító úr … nem hagyja magát, se Pétört. Mindenáron ki akarja belőle szikráztatni a talentumot. Melyik a legelmeélesítőbb köszörűkő? Persze, hogy a nyelvtan. Pétörnek tehát a nyelvek mezején kell valami káprázatosat termelni.
- Mondj hamar valami időhatározó mondatot!
Pétör fölnéz a feje fölé, ott nem talál semmit. Aztán az ablakra veti okos kis szemét, és ott megtalálja, amit keres. Az ablakot befogta a pára, nem lehet rajta kilátni, ennélfogva Pétör így határozza meg az időt:
- Kutya hideg van odakint.
Ez olyan szabályos időhatározás, mintha az esőcsináló intézet adná, de azért a tanító úr nincs megelégedve, s neki a maga szempontjából igaza lehet.
(Móra Ferenc: A csaló)

 Lezajlottak a középiskolai felvételik. 10, 12 és 14 éves gyerekek kétszer negyvenöt percig először magyarból, majd matematikából izzadtak az egységes, központi feladatlapok fölött.

A felvételi megszervezése ismét, sajnos nem először különleges erőfeszítést igényelt a folyamat résztvevőitől. A pandémiára tekintettel szellősebben, kisebb csoportokba osztva, ebből következően igen sok tanterem- és pedagógus igénnyel zajlott, és mindez természetesen szombaton, hogy minden gyerek részt tudjon venni benne. Főtt a feje a szervezőknek, de szinte megszokták, hogy rendszeresen erőn felül kell teljesíteniük. Talán erre, a különleges helyzetre való tekintettel szigorú ellenőrzés is kísérte az eseményt – találtak is szabálytalanságot, melynek következményeképpen 150 gyerek vizsgáját függesztették fel és tele lett a sajtó egy amúgy jónevű alapítványi gimnázium megbocsáthatatlan botlásával. El lehet gondolkodni azon, hogy a hiba valóban olyan végzetes volt-e, s hogy az ellenőröknek tényleg ez volt-e az egyetlen elképzelhető és adekvát rekaciója. Hogy ilyen esetben tényleg feltételezhető-e, hogy a feladatok „kiszivárognak” és a felvételizők valahogy hozzájutva ezekhez nemtelen előnyre tehetnek szert? Ha ez valós veszély, akkor meg az a kérdés: valóban ilyen, élet-halál tétje van ennek az eseménynek, hogy feltételezzük egy 007-es ügynök eszközeinek használatát a pedagógusok, szülők és végső soron a 10,12 és 14 éves diákok körében? És ha ez így van, ha nem túlbürokrácia és paranoia rejlik mögötte, hanem valós a tét és valós a veszély, s arányos annak elhárítási módja, akkor már csak az a kérdés: ez normális?

Épelméjű dolog 10,12 és 14 éves diákokkal és szüleikkel elhitetni, hogy ezen múlik a gyerek élete? És mi magunk elhisszük-e? És ha nem szuggesztió ez, hanem valóság, akkor vajon tisztességes-e egy efféle berendezkedés? Tényleg arról van szó, hogy azonos körülmények között, azonos feladatlapok megoldása azt jelenti, hogy minden gyereknek azonos esélye van a család által kiválasztott iskolába bekerülni? A gondolatmenet valóban tiszta, már Darwin is megfogalmazta a létért való küzdelem leírásában. Így tekintve a dologra érhetővé válik a szigorú feltételek között megrendezett verseny, a természetes kiválogatódás folyamatának tisztaságát garantáló eljárás.
Így a legjobbnak tartott iskolák a legjobbnak bizonyult gyerekeket felvéve még annál is jobbak lesznek, aztán a kevésbé jóknak a kevésbé jó gyerekek jutnak, akik valahogy majd csak elevickélnek az érettségiig, de akik az ilyen-olyan szakképzést választják, ebből a felvételi-dologból kimaradnak. Ők eleve a pályán kívül vannak, s hogy ezzel jól jártak-e vagy sem, külön kérdés. Itt a leendő gimnazistákról van szó, azokról, akiket családjuk a jövő diplomásainak szán.

Nem csoda hát, hogy mindenki úgy érzi: az a kétszer negyvenöt perc elmúlt és eljövendő évek munkájáról szól kérlelhetetlenül. Ezért már érdemes bevetni apait-anyait, akár csalni is – gondolhatja a rendszer kitalálója és működtetője. De mit gondolnak a szülők, gyerekek, és mit gondolnak az iskolák?

A felvételik után rendszeresen megjelennek a szülői panaszok, hogy milyen nehéz és kimerítő volt ez a vizsga. Ezzel nem lehet vitatkozni; a kimerült, síró gyerek vigasztalása komoly erőpróbát jelent az ambiciózus szülőnek. Fel is támad jogos haragja, elönti a közösségi médiát: előkésztőre, külön tanárhoz járatta a gyerekét és tessék: a vártnál jóval nehezebb szótő-toldalék összefüggéseket kértek számon, meg hát ki hallott még olyat, hogy „pacuha hájadék”? Erre nem lehetett felkészülni!!!

Megérkeznek a válaszok az iskoláktól. Az egyik madártávlatból megállapítja, hogy hiszen mindenki ugyanazt írta, ha nehéz volt, hát mindenkinek egyformán az volt. Nem esett csorba az esélyegyenlőségen. Statisztikák szerint az átlageredmény magyarból kb. 50%, matekból pedig 45% körül jár évek óta. Magyarán a gyerekek a felét vagy felét sem tudják annak, amit kérdeznek tőlük, avagy megfordítva: átlagosan a kérdések fele vonatkoztatható a gyerekek ismereteire. Ennyire kíváncsi őbelőlük a közoktatás. Mindenesetre egy elit gimnázium arról számol be, hogy a hozzá jelentkezők által elért pontszám olyan 10-20 %-kal áll az átlag felett. Így van ez már – mosolyognak szerényen – valahogy ilyen gyerekeket vonzanak magukhoz. Egy hasonló helyen tanító kolléga pedig azt igyekszik megértetni a szülőkkel, hogy amennyiben nem akarják mindenféle rendetlen, rossztanuló gyerek közé vegyíteni a magukét, akkor bizony bele kell húzni: igenis, tessék csak megtanulni a korábbi évek feladattípusait, begyakorolni a megoldásokhoz vezető algoritmusokat. Aki nem veszi erre a fáradságot, az ne is számítson semmi jóra. A felvételi legfontosabb funkciója a szelekció! Gondolatmenete hibátlanul illeszkedik a már megidézett Darwinéhoz.

De hát mi is az, amit meg kell tanulniuk, be kell gyakorolniuk az értelmiségi pályára szánt kisebb-nagyobb gyerekeknek? A cikk szerzője magyar szakos középiskolai tanár, így a magyar felvételiket áttekintve tud tanulságokat levonni, de reméli, hogy megállapításai szélesebb körű analógiával is szolgálnak.

A negyedikesek, hatodikosok és nyolcadikosok egyaránt 10-10 feladatot kaptak magyarból, az utolsóra külön 10-15 percet javasoltak a feladatlap készítői, tehát átlagban olyan 4 perc jutott egy feladatra. A tesztfeladatokban a nyelvtan tananyag ismeretéről adtak számot a gyerekek, még egy szövegértési feladatot is megoldottak, s ezeken kívül egy 10-15 perc alatt megírandó szövegalkotási feladatot kaptak.

Csak összehasonlításképpen: az érettségit tekintve a hallgatóknak 90 perc áll rendelkezésükre egy 12 feladatból álló szövegértési teszt, valamint egy mindennapi életben is előkerülő szituációhoz köthető gyakorlati szövegalkotási feladat elvégzésére. Az biztos, hogy az érettségizők szövege kb. háromszor olyan hosszú, ám ennek elolvasásra és a hozzá tartozó 12 feladat megoldására hatvan perc áll rendelkezésre, vagyis egy-egy feladatra öt perc jut, több, mint a felvételizők bármelyikének. Ráadásul az érettségin a szövegértési feladathoz kapcsolható kérdések mindegyike mellett zárójelben ott van annak a bekezdésnek a száma, amelyben a kérdésre adandó válaszhoz szükséges releváns információ megtalálható. A felvételizők nem kapták meg ezt a segítséget, tehát nekik minden esetben végig kellett nézni az egész –igaz, nem túl hosszú, mindössze egyoldalas– szöveget. Esetleg megtanulni.

A szövegalkotási feladatot tekintve a negyedikeseknek megadott szavakkal történetet kellett írniuk, a hatodikosoknak egy megkezdett mesét folytatni és kikerekíteni, míg a nyolcadikosoknak érvelő szöveget kellett létrehozni a tankönyvhasználat témakörében.

A legkisebbek 6-8, a hatodikosok 8-10, a nyolcadiksok pedig 10-12 mondatos fogalmazást kellett írjanak. Az érettségi követelmény a gyakorlati szövegalkotás (például érvelő szöveg írása) terjedelmét tekintve kb. ugyanennyi, 100-120 szó. Erre a feladat készítőinek ajánlása szerint olyan 30 percet kell szánnia a vizsgázónak, vagyis kétszer annyi időt, mint a hasonló feladattal küzdő nyolcadikosoknak.

Ha mármost az elméleti ismereteket számon kérő feladatokat vesszük szemügyre, akkor megállapíthatjuk, hogy ezekben túltengett a leíró nyelvtan. A negyedikeseknek csak a szófajokkal, a rokon- és ellentétes értelmű szavak mibenlétével és a szoros betűrenddel kellett tisztában lenniük, a hatodikosoknál már feladat volt a mássalhangzó-törvények és a szóelemek felismerése, nyolcadikban meg olyan szófajokra vonatkozó és morfológiai ismereteket feltételező feladatokat kaptak, hogy akárkinek ketté állna a füle tőle. Csak azért fogalmazok így, mert valamennyi feladatlapban komoly teret foglaltak el ilyen-olyan feladat keretében az állandósult szókapcsolatok, melyeket szintén ismernie, értenie is kellett a diáknak.

Azt gondolhatjuk, hogy hiszen mindezt tanulta a gyerek, hát éppenséggel tudhatja is. Erre a gondolatra még szeretnék visszatérni, ám előtte érdemes még rápillantani a feladatok megfogalmazására. A kicsiknek szánttól kezdve a nyolcadikosoknak készültekig jellemző, volt, hogy egy feladat megoldásához többféle ismeret kellett s a leírás, valamint a megoldás módja is több szempont egyidejű figyelembe vételét követelte.

Egy negyedikesnek például a megadott szavakból mondatot kellett alkotnia, de nem akármilyet, mert az adott szóhalmazhoz rendelve a megfelelő modalitásúnak is kellett lennie annak a mondatnak. Ehhez képest felsejlett a titkos támogatás is: ahol rokon értelmű és ellentétes jelentésű szavakat kellett hozzárendelni egy-egy megadott szóhoz, ott a felsorolt szavak közül a rokon értelmű szavak mind szögletes, az ellenétes jelentésűek mind ovális keretben voltak. Erre azonban senki sem hívta fel a gyerekek figyelmét, tehát puszta látványelem, a legjobb esetben is rejtvény maradt.

A hatodikosok sem járnak jobban. Nem elég, hogy egy 3x5 mezőt tartalmazó táblázatba írt szavak közül kellett kiválasztaniuk mondjuk egy „mély hangrendű felszólító módú igét”, de ha megtalálták, akkor nem a szót kellett a definíció mellé írniuk, hanem annak a táblázatban elfoglalt helyét, vagyis jelen esetben azt, hogy B5. Tizenötből öt szót kellett így kiválogatni.

A nyolcadikosoknak viszont a szófajok megállapítása mellett dominóznia is kellett egy feladatban.
Nem sorolom tovább. Mindössze annyit érdemes még tudatosítanunk, hogy ezek az ismeretek a magyar nyelv és irodalom érettségi szóbeli tételei között köszönnek majd vissza sokkal egyszerűbb megfogalmazásban, mondjuk ilyeténképpen:
12. Témakör: Nyelvi szintek
Tétel: Szintagmák
Feladat:
a) Sorolja fel, majd röviden jellemezze a szintagmák (szószerkezetek) fajtáit!
b) Elemezze az alábbi mondatokat, és ágrajz segítségével mutassa be rajtuk a szószerkezeteket!
A vizsga után Ádám és Éva betért egy szép, új étterembe ebédelni.
Mátyás igazságos király volt.
Ennek, és persze egy mellé kihúzott irodalom tételnek az előadása előtt fél órát készülhet a mautrandusz. A fenti feladat értelmes szóbeli előadása nagyjából öt percet vesz igénybe.
A nyolcadikos felvételizőnek hasonló témakörben az alábbi feladatot négy perc alatt kellett megoldania írásban:
Párosítsd a verscímeket a szerkezetüknek megfelelő szószerkezetfajtával! Írd a verscímek sorszáma mellé a hozzájuk tartozó szószerkezetek betűjelét! Öt párt találsz. Egy címhez nem tartozik megfelelő szószerkezet, ehhez a számhoz írj egy X-et!
1. Vér és arany
2. Családi kör
3. Két nyárfa
4. Akarsz-e játszani?
5. Anna örök
6. Anyám tyúkja
A) Alárendelő, tárgyas
B) Alárendelő, birtokos jelzős
C) Mellérendelő, kapcsolatos
D) Alárendelő, mennyiségjelzős
E) Alárendelés, időhatározós
F) Alárendelő, minőségjelzős

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy magyarból érettségizni könnyebb, mint középiskolába felvételizni belőle. Könnyebb, mert nemcsak abszolút értelemben, de a feladatokhoz képest is arányosan több idő áll a vizsgázó rendelkezésére. És könnyebb, mert a feladatok egyszerűbbek, átláthatóbbak.

Ezt be- és átlátva valóban érthető a 10, 12 és 14 éves diákokat és családjaikat sújtó stressz. A felvételi után a könnyek, a közösségi médián habzó haragáradat. Ebben a helyzetben álságos dolog nyelvi játékokosságra hivatkozni, feszültségoldásképpen kreatív és vicces feladattal próbálkozni, pedig a feladatok összeállítói mintha megkísérelték volna. Hiába, csak az értetlenséget erősítették. Ez nem játék, nem vicc, ez vérre megy – érzi ezt gyerek, szülő és az ellenőröket kiküldő hivatal egyaránt.

Most már tényleg csak az a kérdés, hogy MIÉRT?
Jómagam nem tudok értelmes magyarázatot arra, miért kell mindezt tudni a gyerekeknek? Miért éppen ezeket kéri számon a felvételi? Mit tudhat meg egy iskola a gyerekről egy ilyen tesztnek az eredménye alapján? Talán még mindig Móra Ferenc százötven éve megmosolygott tanítójának ambíciója fűt bennünket is? Emlékszünk A csalóra? Itt bizony a közoktatás egész rendszere bizonyul csalónak: Úgy viselkedik, mintha a törvényes rendet őrizné, miközben egyszerűen demonstrálja erejét. Úgy csinál, mintha esélyegyenlőséget teremtene, miközben konzerválja az egyenlőtlenséget. Úgy tesz, mintha a megtanultról kérne bizonyságot, miközben az iskolai tanórák keretében jórészt megtaníthatatlant kéri számon. S végül modernségről beszél és évszázadokat lép visszafelé.

Valójában az igazán fájdalmas ebben a történetben az egész rendszer avíttsága, életidegen mivolta. Nem az a legnagyobb baj, hogy rövid idő alatt nehéz feladatokat kell megoldani a gyerekeknek. Nagyobb baj, hogy mindebben hivatal, iskola, szülő egyaránt együttműködő szereplő, mintha így, ez volna a legjobb, nem is lehetne másként. A legnagobb baj pedig az, hogy ebben elvész a gyerek. A tesztjeink a legjobb esetben huszadik századi, ha nem avultabb tudáselemeket kérnek számon a huszonegyedik század szülötteitől. Emlékezzünk: a teszteket átlag 50 %-ra írják meg a gyerekek. Ki néz utána, ki kérdezi meg, mi az a másik 50%, amivel tele van a fejük? Több, mint gyanús, hogy ott van az a valami, amiért bármelyik középiskola kapva kaphatna rajtuk. Ahogy Pétört sem az esőcsináló intézetet megszégyenítő időhatározó miatt zártuk a szívünkbe.