A cím kissé csalóka; valóban két történet következik, de a téma, amit körüljárnak egy és ugyanaz: az iskola autonómiájának megvalósulása.

Mindkét történetet Trencsényi László pedagógus, egyetemi tanár mesélte el egy hosszabb szakmai beszélgetés részeként. Anekdotának is megjárja mindkettő, ám valójában példabeszédek ezek.

Esztella története

Az 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról kimondta, hogy a Törvény a követendő szabályozó dokumentum, ám ezt figyelembe véve minden iskola a saját pedagógiai programjában maga határozza meg pedagógiai céljait.

Belátva, hogy az iskolák számára ez rendkívüli lehetőség, egyszersmind jókora kihívás is, hát az akkor Mihály Ottó vezette Iskolafejlesztési Alapítvány felajánlotta, hogy képzett munkatársai igény szerint helybe mennek segíteni a munkát. Így került Trencsényi László is a Balaton-felvidék egyik településének iskolájába. Az ottani pedagógusközösség úgy találta, rájuk fér a segítség. A fővárosi szakértő érkeztével összegyűltek a kollégák és kezdetét vette a pedagógiaiprogram-készítő nevelőtestületi ülés. A célok meghatározásánál máris elakadt a közös gondolkodás, ugyanis valamennyien úgy találták, hogy azok a törvényben rendesen megfogalmazva olvashatók, őnekik ugyan mit is kellene ezekhez hozzátenni. Benne van abban minden.

A szakértő facilitátorként azzal a javaslattal élt, hogy esetleg továbbgondolhatnák, hogy itt, helyben talán a törvényben lefektett célok súlya, sorrendje mégis más lehet, mint ahogy általánosságban leírták.
Ere már valaki észbe kapott, hogy hát a „Zimmer frei” tényleg az egész falu megélhetését adja. Még a gyerekek is kiveszik a részüket a vendéglátásból és bizony megnöveli a borravalót, ha a család legkisebb tagja is kedves németséggel tudja kiszolgálni a vendéget. Hát írjuk a céljaink közé, hogy a gyerekek fejlett német nyelvtudással fejezzék be az általános iskolát.
- De mikor teljesül ez a cél?- akadékoskodott a szakértő.

A csapat úgy vélte, hogy ezt a gyerekek 80 %-a tudná ezt teljesíteni. A némettanár felkapta a fejét: ez nem megy olyan könnyen, örüljünk a 30%-nak. Erre az igazgatónő is beszállt a vitába: nem lesz ez így jó, mert Keszthelyen 50 %-a gyerekeknek leteszi az alapfokú nyelvvizsgát; el fogják vinni a gyerekeket, ha itt rosszabb a nyelvoktatás hatékonysága. Hosszú tanakodás kezdődött, mindent mérlegelve kiegyeztek 55%-ban. A némettanár meg ősztől felkötheti a fehérnemnűt, hogy elérjék a kitűzött célt.

Már éppen megnyugodtak, mikor előállt a kisgazda tesitanár, hogy jó, hogy tudjanak beszélni a vendégekkel, de azért az iskola tanulói legyenek jósvádájú magyar a gyerekek. Szegény igazgatónő megint csaknem elpityeredett:
- Ez német nemzetiségi iskola! Mi erre plusz fejkvótát kapunk, bele kell írni a céljaink közé, hogy a helybéli német kultúrát ápoljuk és fejlesztjük.

És akkor megint egy fél órát szöszölt a tantestület, hogy hogyan írják be a programba, hogy iskolájuk tanulója jósvádájú magyar gyerek, de azért van német kisebbségi nemzetiségi identitása is. Mire ezt kitalálták, jól elfáradt mindenki, de ekkor valaki bedobta a következő célkitűzést:
- Minden gyerek tanuljon meg köszönni!
- Azt értik, hogy sajátítsák el a kulturált viselkedés szabályait! – óvatoskodott a szakértő.
- Igen, igen, de minden gyerek!

Az iskolatitkár már körmölte is a programba, amikor megszólalt az ötödikes osztályfőnök, hogy de a Ronaldóka! Ővele ez nem fog menni! Ezt mindenki azonnal belátta, és kiszámították, hogy ha száz gyerek jár az iskolába, akkor Ronaldókát kihagyva 99%-os teljesítést tudnak csak bevállalni. Az is elég jó. Már éppen megnyugodtak, mikor egy másik osztályfőnök is észbe kapott:
- Hát akkor mi van az én Esztellámmal? Mit kezdjünk vele?

Az elbeszélő bevallása szerint ezután szakértői élete legboldogabb félórája következett: az iskola összes pedagógusa azon vitatkozott, hogy Esztellát bevállalják-e vagy újabb százalékszámítással lemondjanak róla. A végén pedig úgy döntöttek, hogy Esztellát nem adják a kálóba, őt pedig igenis meg fogják tudni tanítani köszönni. A szakértő pedig elábrándozott rajta, hogy ez a kislány hátralevő iskolai éveit mekkora felé forduló figyelem melegében sütkérezve járhatta végig. Őreá fogadalmat tett a tantestület! Nem azért, mert bármilyen központi előírásnak akartak megfelelni, hanem saját szabad elhatározásukból vállalták be Esztellát!

Ferge József igazgató úr esete az önkormányzattal

Sármelléken a kilencvenes években ÁMK működött, mely szélesebb tevékenységi körrel büszkélkedhetett, mint egy egyszerű iskola. Itt nemcsak gyerekek fordultak meg, hanem a helység szinte minden lakója. A hely mindenféle közösségi programok színtere a véradástól a színházi előadásokig. Az ilyen helyen a kapcsolat az iskolával mindennapi, természetes része az életnek, de tagadhatatlan, hogy ezzel konfliktusok is együttjárnak. Az egyensúly megőrzése, a harmónia megteremtése szép feladat egy vezető számára.

Amikor eljött a pedagógiai program megújításának ideje, az igazgató úr bement az önkormányzatba, hogy tovább munkálkodjon a harmónia érdekében:
- Tessék, itt van egy nagy papír, kérem, írjátok le, mit vártok el tőlünk.
Az önkormányzatiak a csomagolópapírra nagy betűkkel ráírták az igényeiket, s ezek közül persze itt is az első volt, hogy tudjon köszönni az a neveletlen, beste gyerek.

Ferge József ezzel a csomagolópapírral hazament az iskolába, összehívta a tantestületet, hogy hát nézzék, ennek a helyi igénynek kellene megfelelni. Széttolták a padokat, térdeltek a csomagolópapír körül a tanító nénik, késő estébe nyúlt a tanakodás. A férjek már ott sündörögtek hogy mi lesz a vacsorával, de a tanító nénik csak rótták tovább a sorokat arra a nagy papírra.

Szépen átgondolták: előkerült persze az az igény is, hogy tudjon köszönni a gyerek.

Erre az adekvát szakmai válasz az általános magatartáskultúra fejlesztése. Akkoriban volt az OFI-nak egy rendesen kifejlesztett illemtan programja tankönyvvel kiegészítve . A teendő tehát az, hogy ezt a tankönyvcsomagot megvesszük, a tanfolyamra elküldjük Gizi nénit, és ezt a programot minden évfolyamon az osztályfőnöki órák keretében bevezetjük.

Ezután átgondolták a dolog anyagi vonzatát is.
100 tankönyv a gyerekeknek, ennek darabja 200 ft, tehát ez 20.000 Ft.
10 osztályfőnöki óra óradíja összesen 40.000 Ft.
Gizi néni tanfolyama 20.000 Ft, de adunk neki céljutalmat, hogy vegyen egy új harisnyát, mert szalad rajta a szem, meg hogyha tanfolyam után elmennek a kollégák a presszóba, ő se szégyenkezzen, tudjon venni egy bonbonmeggyet.

A lista minden pontjára ugyanígy megkeresték szakmai választ, s rendeltek hozzá költségeket. Összeadták szépen, s azzal ment Ferge a polgármesterhez, hogy rendben vannak a kívánságaitok, de ez ennyibe kerül. Többe, mint a jelenlegi költségvetés.
- Hát gazdálkodjátok ki!
- Azt már nem, ti mondjátok meg, hogy mit húzzunk ki a listáról!
- Kedves testület! Annak, hogy megtanuljon köszönni a neveletlen, beste gyerek, ez az ára. Ha valóban igényt tartanak a dologra, akkor kéretik ezt kifizetni.

S ezután kapatra össze a falu a megtakarított pénzét, a pedagógiai programra. Hogy ez hogy történt, hogy sem, az már az iskolafenntartó önkormányzat jegyzőkönyveiből kikereshető. Mindenesetre aki Sármelléken jár, megtapasztalhatja: a helység apraja-nagyja köszön még az arra vetődő idegennek is.

A beszélgetés többi része beépült az Autonómia című írásba, mely az Új Pedagógiai Szemle legközelebbi számában lesz olvasható.