Az alábbiakban egy tehetséges gyermek történetét olvashatják. Hogyan reagált a környezete a gyermek képességeinek kibontakozására, sikerült-e elfogadtatni a gyereket a társakkal, a pedagógusokkal?

Pedagógus, pszichológus körökben közhelyszerűen mindennapi tapasztalat, hogy egyre több különleges, nehezen kezelhető, furcsa gyerekkel találkozunk. Ennek a jelenségnek számtalan okát tudják azonosítani, azonban valódi magyarázat még nem született. Nem kérdéses, hogy fontos lenne valamit kezdeni a dologgal, de vajon mit és hogyan? Gyanús, hogy a jelenlegi tudásunk kevés, továbbá a rendelkezésünkre álló merev és rideg struktúra alkalmatlan a probléma kezelésére.

A szülők maguk még ennél is tanácstalanabbul állnak a gyerek fölött. Nem értik, mitől ilyen, és azt sem, hogy valójában milyen is az a gyerek. Annyit tudnak, látnak, hogy nagyon más, mint az átlag, nem fér be sehová sem. Sok megalázó procedúra és időt, pénzt, energiát felemésztő kísérlet után a közoktatás lehetőségei közül sokszor csak a magántanulóság marad. Vagyis a hivatásos pedagógia széttárja a kezét, a szülő meg kezdjen vele, amit tud. De hogy mit tud kezdeni, az nagyon sok dologtól függ:

– a lakóhelyétől,

– az anyagi helyzetétől,

– a képzettségétől,

– az érzékenységétől,

– a kitartásától és

– a szerencséjétől…

Az alábbi történetet Judit, Dani édesanyja meséli el. Dani jelenleg egy frissen indult, személyközpontú kísérleti programot megvalósító intézmény elsős nebulója.

Bementünk az óvodába az első nap. Nem állt be kettesével a sorba. Azonnal mondták, hogy gondoltunk-e már rá, hogy autista. Nem, nem gondoltunk. Akkor még gondok voltak a szobatisztaságával is, láttuk, hogy ez így nem működik, nincs még ő sem készen az egésznapos óvodára. Így kitaláltunk valamit még másfél évig. Én dolgoztam ezt-azt, elvállaltam sok mindent, és így ki tudtunk jönni. Persze, akkor elvittük a pszichológushoz, hogy nézzen rá, hogy tényleg ő is így látja-e, mert mi nem látjuk. Mondta, hogy semmi baja a gyereknek, ritkán hoznak hozzá ilyen normális gyereket. Mindig ez a normális-nem normális.

Elvittük Kulcsár Panni nénihez is, elkerülendő, hogy az idegrendszerével legyen valami baj, mert akkor azt nem lehet később jól korrigálni. Felmerült, hogy esetleg attól késik a szobatisztaság. Ő mondott róla egy-két dolgot: szerinte Dani nagyon okos, 160 fölött van az IQ-ja, és hogy ő az a típus, aki soha nem fog igazán megnyílni, mindig meglesz a maga saját kis világa, de soha sehol senkinek ne higgyem el, hogy autista, mert nem az. Csak ilyen típusú. A mozgása is rendben van. De hát mindenkin lehet javítani valamennyit, tornáztunk vele, meg elvittük lovagolni.

Ez így elfogadhatóan működött. Még mindig nem volt igazán veszélyérzetünk. Szerintem akkor még nem. Aztán februárban felhívott az óvodavezető, hogy egy másik csoportban próbálkozzunk a Danival. Megtettük, de nem volt szabad futni, nem volt szabad négykézláb mászni, nem volt szabad ezt csinálni, azt csinálni. Jöttek az értelmetlen korlátok, Dani meg észrevette a dolgokat. Kért savanyúságot az ebédjéhez, és akkor azt mondták, hogy nincs, de hát van a szekrényben, de hát nincs, ő meg odarohant, és kinyitotta a szekrényt, és talált. Kérdőre vontak bennünket, hogy a gyerek hogy csinálhat ilyet.

Ezt követően megkértek bennünket, hogy ne menjünk csak kilencre, mert reggel matematikaóra van, Dani járjon csak kilenctől tizenkettőig, de még azt is nehezen viselték. Azt sem értették, hogy ő miért akar ottmaradni. Bement a csoportba a pszichológus, Dani meg odament hozzá, és közölte, hogy azért vagyok itt, hogy tanuljam a szabályokat. Valahogy megérezte, hogy kinek mit lehet mondani. A következő év szeptemberében már nem vittük vissza abba a csoportba, mert a vezető óvónő is közölte, hogy ők csak azokat a gyerekeket tudják fogadni, akik beleférnek a normális kategóriába.

A cikk telejs egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó májusi számában.