Nem olyan régen bukkant fel ez a jelenség. Néhány éve komoly problémát jelentett, hogy az iskolák a végképpen kezelhetetlennek ítélt gyerekeket jobb híján magántanulóságra javasolták. Nem túl jó megoldás, de hát eszköztelenségükben jobb nem jutott eszükbe. Az is bevett szokás volt, hogy az ilyen-olyan versenyeken szereplő különleges időbeosztású, jórészt élsportoló gyerekek is magántanulóként teljesítették iskoláztatási kötelezettségüket, de ez volt igaz a tartós kórházi ápolásra szorulók esetében, vagy a

Nem olyan régen bukkant fel ez a jelenség. Néhány éve komoly problémát jelentett, hogy az iskolák a végképpen kezelhetetlennek ítélt gyerekeket jobb híján magántanulóságra javasolták. Nem túl jó megoldás, de hát eszköztelenségükben jobb nem jutott eszükbe.  Az is bevett szokás volt, hogy az ilyen-olyan versenyeken szereplő különleges időbeosztású, jórészt élsportoló gyerekek is magántanulóként teljesítették iskoláztatási kötelezettségüket, de ez volt igaz a tartós kórházi ápolásra szorulók esetében, vagy azokéban, akiknek szülei hosszabb külföldi tartózkodásra utaztak. Azaz a magántanulóság intézménye teljes mértékben életszerű.

Az elmúlt időszakban azonban újabb jelenségként csodálkozhatunk rá, hogy egyre több szülő szeretné azt, hogy a gyereke ne járjon iskolába.

A tanítását igyekszik otthon vagy valamilyen tanulócsoportban biztosítani, a tankötelezettség teljesítését pedig a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvénynek 45. § (5)  bekezdése alapján valamilyen iskola magántanulójaként gondolja el.  

Ezt bizony komolyan kell venni. Nem kerülhetjük meg, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mi az oka ennek. A tudományosan megalapozott válasz még nem született meg. Annyira új a jelenség, hogy éppen csak elindultak az erre fókuszáló kutatások. Az alkalmazott módszerek közül az egyik a szülőkkel készített mélyinterjúk elemzése, amihez természetesen szükség van alapanyagra, vagyis a mélyinterjúkat fel kell venni. El kell menni a családokhoz, megkérdezni és meghallgatni őket.

Ilyen interjúk készítőjeként először is azt tapasztalhattam meg, milyen készségesen vállalkoznak a szülők arra, hogy elmondják, mi is vitte őket erre az útra. Mindnyájunkat feszíti a mondanivaló és a meghallgattatás vágya. Ez az igény hívta életre az alább következő, az interjúk alapján született válogatást, amely korántsem tudományos igénnyel készült, ahogy koránt sem tekinthető teljeskörűnek.
Az eddig felvett interjúkból emeltem ki néhány egybecsengő, nagyon elgondolkodtató részt. Nem is tekinthető reprezentatív mintának az interjúalanyok még igencsak szűk köre. Mégis, ebből a kevésből sem lehet nem kihallani a figyelmeztetést.

Mit nem tanult meg a gyerek az iskolában

Az iskolában nem tudják megtanulni a gyerekek mindazt, ami sikeressé tenné őket. Az iskolai követelményeknek sem tudnak megfelelni, a tanítás így is otthonra marad – állítják a megkérdezettek.  

A tanítónő mindig azt mondta, hogy
„Anyuka, gyakoroljanak, gyakoroljanak, gyakoroljanak! Én mindig mondtam, hogy nyolctól négyig van a gyerekem az iskolában, és mondtam, hogy nem, hazajön, és alig várja, hogy játsszon a testvéreivel, nem fogom nyúzni! A második év végére eljutottunk oda, hogy hát be kellett vallanom, hogy a gyerekem, lehet, hogy azért, mert nem gyakoroltunk eleget, nem tanult meg se írni, se olvasni, és még a tízes átlépéssel is gondjai voltak.”

„Hiába van papíron tízfajta óra, amit meg kellene nekik tartani, ők vezérfonál szerint tartottak magyart meg matekot. Mondván, hogy megtanuljanak számolni, írni, meg olvasni. Bár nem sikerült. Aztán elkezdtem vele tanulni. Számtalanszor úgy volt, hogy fél tíz, tíz óra, a gyerek ül az asztalnál, és én meg szívom a vérét. Akkor mondtam, hogy ez így nem megy.”

Testi tünetek

Szemmel látható, hogy a pedagógusok nagy igyekezete inkább kontraproduktívnak bizonyult. Minél többet gyakoroltak a gyerekkel, annál kevésbé sikerült a várt eredményt elérni. Hogy miért történt ez így, ezt most itt nem érdemes firtatni, azonban tény, hogy az iskola egyenesen árt egyes gyerekeknek.

„Egy olyan gyerek, akinek itthon be nem áll a szája, mert tényleg, úgy kell lelőni, és mindenről van valami elképzelése, az bemegy egy közösségbe, ahová már több mint egy éve jár, amit ismer, és látszik rajta, hogy lefagy – és kész is.
Amikor hallottam, ahogy makogja azt a verset, amit otthon folyékonyan tudott mondani, az nekem nem a hideg vizes zuhany volt, hanem olyan, amikor kinyitják a hideg tűzoltó slagot, és locsolnak vele, hogy helló-helló, vedd már észre, hogy baj van.”

„Hetedikben, sőt már korábban is mondogatta esténként, hogy úgy fáj a gyomra, meg rosszul van. Mondom, hú, biztos, hogy gyomorsavtúltengése meg refluxa van. Aztán ezek erősödtek és félelemmel aludt el. A végén kiderült, hogy pánikrohamai vannak, és hetediktől elkezdtünk emiatt pszichológushoz járni. Úgyhogy nyolcadikban már odáig jutottunk, hogy állandóan felhívott a tanárnő, hogy megint rosszul van a gyerek, hazaengedem. Hát engedje! Már annyira rosszul volt, hogy így tényleg nem tudott bemenni a terembe, és a szünetben rosszul lett.”

Hol, hogyan kellene tanulni, tanítani?

„Tulajdonképpen ugyanazt tanultuk egytől négyig, aztán négytől nyolcig, de már emelve, és a gimnáziumban még jobban, ugyanazt még jobban elmagyarázták. Nagyon kellene nekünk ezt tudni. Háromszor megtanították, és nem tudjuk.”

A szülőknek határozott elképzelésük van arról is, hogy milyennek kéne lenni az iskolának.
Egyikük sem pedagógus, mégis nehéz vitatkozni az általuk megfogalmazott gondolatokkal.

„Hagyják kibontakozni a gyereket, mondod” – fordult az alanyához a kérdező. – „Hogyan lehet hagyni kibontakozni?”
„Szerintem játszva” – hangzott a válasz. – „Tehát, hogyha békén hagyjuk a gyereket, és hagyjuk, hogy a saját kíváncsisága vezérelje… Nem kell tanár ahhoz, hogy mi bármit is megtanuljunk, mert ami érdekli az embert, azt úgyis megtanulja. Úgyis ránéz az interneten, úgyis elolvassa, ami érdekli.”

Fontosnak tartják a gyerekük számára a közösséget, a sokféle hatást, ugyanakkor nem a hagyományos iskolai kereteket tartják üdvözítőnek sem a tudás megszerzése, sem a szocializáció szempontjából.
„Ha velem van, tőlem tanul, akkor csak annyit fog tudni, amennyit én tudok. Nem fog tudni többet, úgyhogy mindenképpen kell, hogy több emberrel találkozzon. Ez nem feltétlenül kell, hogy tanár legyen; most például a filmes táborban is nagyon sok mindent kaptak, mert a táborvezető a filmes szakmában dolgozik.”

Mire neveljen az iskola?

A szülők a saját tapasztalatukból tudják, hogy milyen kompetenciák szükségesek ahhoz, hogy sikeresen állják meg a helyüket. Ezeknek pedig nem sok közük van az iskolában szerzett képesítéshez.
„Amiket én tanultam az iskolában, azt nem csináltam. Ez a második-harmadik hely, ahol úgy kezdtem el dolgozni, hogy semmi rálátásom nem volt. De én egy jó munkavállaló vagyok. Szeretnek velem dolgozni.”

„Szerintem a gyerekeim olyan szakmában fognak dolgozni, ami lehet, hogy még nem is létezik.”
 
A rugalmasságot, a bátorságot, az önállóságot tartják a legfontosabbnak:
„Azt szeretném elérni, hogy amíg gyerek, addig élje ki magát, akkor próbálkozzon, még ha hetente mással próbálkozik, akkor is. Tanulja meg, próbálja meg elsajátítani, jöjjön rá, hogy mi az, ami őt érdekli.”

Szemben az oktatási rendszerrel

A szülők, akiket kérdeztem, az iskolában az elidegenedett hivatalt látják, ezzel találkoznak. A hely, ahol a gyerekükkel foglalkoznak, embertelen végrehajtó hatalomként magasodik fölébük, és ők nem hajlandók ezt elfogadni. Nem az a kérdés, hogy sokat vagy keveset tanul a gyerek az iskolában, hanem sokkal inkább a személyiséget korlátozó, embertelennek látott-tapasztalt működés.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó című lap decemberi számában.