Van egy atipikus kis barátom. Alig volt hároméves, amikor megismerkedtünk. Ki se látszott a földből, de akkora kalamajka kerekedett körülötte, hogy tévéstábok, újságírók adták egymásnak a kilincset náluk. Hogyne adták volna, amikor kétévesen már angolul és magyarul is olvasott, írt, ezres számkörben számolt, és még egyéb csudás dolgokkal is ámulatba ejtette környezetét. Egyébként meg kétségtelenül nehéz természetűnek mutatkozott. Nemigen talált közös témát a kortársaival, aggasztották a játszótéri magasság

Van egy atipikus kis barátom. Alig volt hároméves, amikor megismerkedtünk. Ki se látszott a földből, de akkora kalamajka kerekedett körülötte, hogy tévéstábok, újságírók adták egymásnak a kilincset náluk. Hogyne adták volna, amikor kétévesen már angolul és magyarul is olvasott, írt, ezres számkörben számolt, és még egyéb csudás dolgokkal is ámulatba ejtette környezetét. Egyébként meg kétségtelenül nehéz természetűnek mutatkozott. Nemigen talált közös témát a kortársaival, aggasztották a játszótéri magasságok és mélységek, valamint az öltözködést illetően is akadtak rigolyái. Ahány pedagógus, pszichológus csak látta, mind komoly szakmai tapasztalatként nagyra értékelte a találkozást, mivelhogy ilyennel még nem találkozott.
Mondom, atipikus.

Ennek a szakkifejezésnek az életre hívásában is komoly szerepe van neki meg az őhozzá hasonlóknak. Mert azért akadnak még efféle gyerekek jócskán. Ki ilyen, ki olyan, éppen ez a lényeg: egyik sem fér bele egyetlen, törvénybe foglalt skatulyába sem.

A szülők meg, akik örülnek nagyon, hogy ilyen különleges gyerekük van, megpróbálnak jó állampolgárként eleget tenni a törvényi előírásoknak. Hiszen az a lelkükre köti, hogy a szülő kötelességszerűen kell, hogy „gondoskodjon gyermeke értelmi, testi, érzelmi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges feltételekről, és arról, hogy gyermeke teljesítse kötelességeit, továbbá megadjon ehhez minden tőle elvárható segítséget, együttműködve az intézménnyel…” , és ennek keretében „biztosítsa gyermeke óvodai nevelésben való részvételét, továbbá tankötelezettségének teljesítését…”  

Itt kezdődtek a bonyodalmak. Mert noha a törvény feketén-fehéren kimondja, hogy „Az óvoda a gyermek hároméves korától a tankötelezettség kezdetéig nevelő intézmény,”  az óvodák egyike sem érezte úgy, hogy az ilyen gyermek nevelésére is vállalkozni mer. Hiába van leírva, hogy „A gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a harmadik életévét betölti, a nevelési év kezdő napjától legalább napi négy órában óvodai foglalkozáson vesz részt.”  

Nem látszott, hol is tehetné ezt meg. Különleges gyereknek különleges óvoda kellene – látták be a szülők –, de ilyet egyszerűen nem találtak. Pedig még el is költöztek az egyik városból a másikba, mert úgy tűnt, az a település több reménnyel kecsegtet. Próbálkoztak itt is, ott is, magánintézményben is, mert noha az drága mulatság (akkor egy évre akadt szponzoruk), de így sem jártak sikerrel. Nem részletezem. Ugyanannak a törvénynek ugyanazon pontja, amely az óvodáztatást előírja, lehetővé teszi a felmentést is.
„A jegyző – az egyházi és magán fenntartású intézmények esetében a fenntartó – a szülő kérelmére és az óvodavezető, valamint a védőnő egyetértésével, a gyermek jogos érdekét szem előtt tartva, annak az évnek az augusztus 31. napjáig, amelyben a gyermek az ötödik életévét betölti, felmentést adhat a kötelező óvodai nevelésben való részvétel alól, ha a gyermek családi körülményei, képességeinek kibontakoztatása, sajátos helyzete indokolja.”

A család számára egyéves kálvária után ez tűnt a járható útnak. Természetesen nem volt ez könnyű, hiszen hivatalosan meglehetősen nagy köröket kellett futnia a családnak, hogy ezt a törvény adta jogát érvényesítse. Ennek a módját ugyanis kormányrendelet szabályozza:
„Az a szülő, aki az Nkt. 8. § (2) bekezdésben foglaltak alapján felmentést kér a kötelező óvodai nevelésben való részvétel alól, az óvodai beiratkozásra az (1) bekezdésben meghatározott időtartam kezdő időpontjáig nyújtja be kérelmét a gyermek lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye szerint illetékes jegyzőhöz, továbbá a kérelem másolatát a kötelező felvételt biztosító óvoda vezetőjéhez. Ha a szülő nem települési önkormányzati fenntartású óvodába kívánja beíratni gyermekét, akkor a kötelező óvodai nevelésben való részvétel alóli felmentési kérelmét az óvoda fenntartójához nyújtja be, továbbá a kérelem másolatát megküldi a gyermek lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye szerint illetékes jegyzőhöz.”  Továbbá:
„A kötelező óvodai nevelésbe beíratott gyermek szülője az óvodai beiratkozást követően a (2a) bekezdésben meghatározott eljárás szerint a nevelési év során kérheti a kötelező óvodai nevelésben való részvétel alóli felmentést, ha a gyermek családi körülményei, képességeinek kibontakoztatása, sajátos helyzete indokolja.”

Világos, nem? Az elszánt szülőt azonban az sem riasztotta vissza, hogy lakóhelyük jegyzője nem érte be az ő szülői kérelmükkel, hanem a mellé szakemberek által megfogalmazott diagnózist és ajánlást kért. Tehát a szülők igénybe vették a szintén törvény által biztosított szakszolgálat munkatársainak segítségét is, hiszen a törvény ezt biztosítja a gyerekek számára:  
„A gyermeknek, a tanulónak joga, hogy
a) képességeinek, érdeklődésének, adottságainak megfelelő nevelésben és oktatásban részesüljön,
g) állapotának, személyes adottságának megfelelő megkülönböztetett ellátásban – különleges gondozásban, rehabilitációs célú ellátásban – részesüljön, és életkorától függetlenül a pedagógiai szakszolgálat intézményéhez forduljon segítségért.”

Igaz, a kisfiú eléggé eltörődött addigra, hiszen a sikertelen óvodai kísérletekben megfogyatkozott a türelme, egyre többször, egyre súlyosabban betegedett meg. Így viszont a felmentést simán megkapta, és még a kórházat is megúszta. A szülők úgy érezték, sikert értek el. Igaz, ez a siker azt jelentette, hogy egyiküknek ismét otthon kell maradnia a gyerekkel minden állami támogatásról lemondva. Örömmel vállalták, és mindent megtettek azért, hogy testileg-lelkileg összeszedje magát az ő beesett arcú, szárnyaszegett fiacskájuk. Szerencsére egy kisgyerek gyorsan gyógyul. Ahogy lassacskán erőre kapott, úgy tért vissza a kedve. Újra érdekelni kezdte a Naprendszer, átismételte a világ államainak zászlóit, és belemerült a furcsábbnál furcsább nyelvek tanulmányozásába. Mikor megkérdeztem tőle, hogy honnan a csudából szedte össze India egyik mesebeli nyelvének az írását, az értetlenségemen csodálkozva válaszolta: „hát beírtam, hogy telugu alphabet.”  Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem lett kevésbé atipikus az elmúlt időszakban sem.

Szóval éppen kezdett minden rendben lenni, de az idő múlása újabb szikla felé sodorta a szépen csordogáló napok hátán gyanútlanul ringó családi sajkát. A törvény ugyanis csak az ötödik év betöltéséig engedélyezi a felmentés az óvodai nevelésben való részvétel alól.  Értelme van ennek, hiszen az iskola előtti évben az óvoda remekül előkészítheti a gyerekeket a rájuk váró feladatokra. Igen ám, de mi van akkor, ha a gyerek „képességeinek kibontakoztatása, sajátos helyzete” továbbra is azt indokolja, hogy ne járjon oviba? Ahogy feltehetően a mindennapos iskolába járással sem érdemes nyúzni majd, éppen a fentiekre való tekintettel. Ami az iskolát illeti, ott erre lehetőség is nyílik:
„A tankötelezettség iskolába járással, vagy ha az a tanuló fejlődése, tanulmányainak eredményes folytatása és befejezése szempontjából nem hátrányos, a szülő kérelmére magántanulóként teljesíthető.”

Mi legyen hát az én kis barátommal? A szülőkkel együtt törjük a fejünket. A következő lehetőségeket mérlegelhetjük:
– Elodázzák a problémát. Ez úgy lehet, hogy szintén törvényi hivatkozás alapján a szülő szakértői bizottság segítségét igénybe véve kérelemezi, hogy hadd maradjon a gyereke még egy évet az óvodában. A bizottságnak nem nehéz olyan extrém viselkedési formákat azonosítani, amelyek alapján akár sajátos nevelési igényűnek is titulálhatnák. Minimum iskolaéretlennek. Ezzel az indokkal pedig érthető a marasztalás:
„Az a gyermek, akinek esetében azt a szakértői bizottság javasolja, további egy nevelési évig az óvodában részesül ellátásban, és ezt követően válik tankötelessé.”    
Ha pedig ilyen ajánlással érkezik a szülő, akkor lehetséges, hogy a jegyző nem tekinti iskolaelőkészítőnek a mostani évet elfogadva az indokot, hogy csak később megy majd iskolába a gyerek. Ha ez így van, akkor már rutinszerűen lehet kérni az óvoda látogatása alóli felmentést. Azért ez eléggé kockázatos, hiszen a törvény másféle értelmezés alapjául is szolgálhat, és akkor szegény gyerek nem egy, hanem egyenesen két évet járhat oviba.
– Előremenekülés. Ugyanezen a törvényi helyen azt is olvashatjuk, hogy:
„Ha a gyermek az iskolába lépéshez szükséges fejlettséget korábban eléri, a köznevelési feladatot ellátó hatóság a szülő kérelmére szakértői bizottság véleménye alapján engedélyezheti, hogy a gyermek hatéves kor előtt megkezdje tankötelezettségének teljesítését.”
A szakértői bizottság pedig bízvást megállapíthatja, hogy aki több nyelven ír-olvas, a matematikai alapműveleteket ezres számkörben végzi, és egyéb, az iskolai tananyagokban fontos helyet betöltő tudás birtokosa, az miért is ne kezdhetné meg iskolai tankötelezettségének teljesítését ötévesen. Akkor már csak a magántanulóvá válás komoly bürokratikus nehézségein kell átvergődni, és rettenetes erőfeszítéseik gyümölcseként elérhetik, hogy minden marad a régiben.

Vagyis a gyerek marad otthon a szülőkkel, akik minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a kisfiuk a maga tempójában és a maga módján fejlődhessen. Ezt szeretnék neki biztosítani valahol, hívják azt az intézményt óvodának, iskolának, akárminek. Eddig nem találták meg, pedig egyre jobban érzik, hogy messze túlnő rajtuk a feladat. Támogatásra van szükségük. Jelenleg úgy látják, hogy a törvényi szabályozás olyan kötelességeket ír elő a számukra, amelyeknek nem tudnak jó érzéssel eleget tenni. Azok a passzusok, amelyek a gyermek, tanuló jogaként rögzítik, hogy ő képességeinek, érdeklődésének, adottságainak megfelelő nevelésben és oktatásban részesüljön, üresen csengő, tartalmatlan szavak. Az ő gyereküknek nem sok jutott abból. Nekik is több jutott a törvényi szabályozás anomáliáival való küzdelemből, mint jogaik gyakorlásából.

Félek, hogy a törvényen tátongó lyukba belehullva elvész az én atipikus kis barátom, és a mélybe zuhan egy egész család, akik pedig nem szeretnének mást, mint mindannyiunk örömére és hasznára harmonikus embert nevelni különleges gyerekükből.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó novemberi számában.