Az alábbiakban néhány tanulságos, konkrét, a valóságban megtörtént esetet dolgozunk fel a pedagógusok, az iskola és természetesen a diákok szemszögéből.

Az eset

Két középiskolás-forma srác beszélgetett a hátam mögött:
– Hát, ezt bebuktam! (Nem azt a szót használta…)
– Mi történt?
– Nem bírtam magammal. De tényleg nagyon fiatal az a tanárnő, egyáltalán nem is tud tanítani. A könyvből olvassa fel az anyagot.
– És?
– Mi meg nagyon rosszak voltunk. Nagy felfordulást csináltunk az órán. (Nem pontosan ezeket a szavakat használta). Ő meg kiborult. Kiabálni kezdett, hogy hát, akkor tartsa meg helyette az órát, aki jobban tudja. Ki akarja? Én meg jelentkeztem.
– ???
– Átgondoltam, hogy van elég jó jegyem, beleférhet egy egyes.
– ???
– De milyen már, megtartani egy órát. Szóval nem bírtam megállni. De igazán jól sikerült! (Nem ezzel a szóval fejezte ki magát.) Gyorsan utánanéztem a neten, el tudtam magyarázni, még képeket is találtam, azt megnéztük a telefonomon. Meg feladatokat is letöltöttem, azt mindenki megcsinálta, tök jól megoldották, ellenőriztük. Mindenki csinálta, tök jó volt!
– Hű. Mit kaptál a végén?
– Rovót.

Nem szólítottam meg őket, de a történet azóta sem hagy nyugodni. Mert hát tényleg, mi is történt?

Az elképzelt megoldás

Egy pályakezdő kolléga egyetemi tanulmányainak friss élményével került ebbe a reménytelennek tűnő pedagógiai helyzetbe. Az elbeszélésből úgy tűnik, felkészületlenül állt oda egy csapat diák elé. Tehetetlenné vált, csapkodva-kapkodva igyekezett kievickélni a kialakult helyzetből. Itt valami nagyon sántít. Megtanulta a szaktárgyához tartozó tudományos ismereteket? Nyilván. Tanult módszertant? Hogyne. Pedagógiát? Persze. Hát akkor mi hibádzik? A vezetőtanárral megtámogatott gyakorlat? Most, hogy végre tanár lett, mi hozhatta létre ezt a helyzetet? Vörösmartyt idézve: „Mi a kevés? Erő vagy az erény?”  

Eljátszom a gondolattal, hogy milyen remek óra is lehetett volna ez. Mondjuk, a fiatal kolléga egy héttel előbb megkérdi, akar-e valaki a soron következő témából domborítani valamit az osztály előtt. A pimasz (?) srác ekkor jelentkezhetett volna, és a kollégával történő rövid egyeztetés után összerakhatta volna az óra anyagát. Miután a különös helyzettől kissé izgatott diákok és a sarokban ülve támogatóan mosolygó pedagógus részvételével lezajlott az óra, együtt értékelhették volna a történteket. Esetleg néhány különösen aktív és ügyes diáknak jó jegyet lehetett volna megajánlani. Az óravezető srácnak meg akkora ötöst, hogy kilóg a naplóból. És mindenki boldog lett volna. A fiatal tanárnő népszerűsége az egekbe szökhetne. A pimasz (?) srác szárnyakat kaphatna. Az osztály közösségi élményként élhetné meg a tanulást. Sőt, többen felbátorodhatnának hasonló feladat vállalására.

Nem folytatom. Nyilvánvaló: az előző, megtörtént eset tipikusan vesztes-vesztes, az utóbbi, a képzelet szüleménye pedig nyertes-nyertes eredményű.

Ami biztos: nem reménytelen ábránd a fenti fantáziakép megvalósítása. Szerencsére erre is vannak történetek.

Kreatív pedagógiai ötletek

Mondjuk azé a szintén fiatal kollégáé, aki annyira ráunt a témazáró dolgozatokra, hogy radikálisan újjal próbálkozott. Ha az a cél, hogy a diákjai tudják a tananyagot, akkor miért is ne állítaná össze velük együtt a dolgozat kérdéseit? Így aztán mindenki törni kezdte a fejét, hogy melyek volnának a legjobb kérdések, feladatok. Volt, amit túl nehéznek, mást meg túl könnyűnek találtak. Észre sem vették, alaposan átismételtek mindent. A dolgozat ezek után sem ijesztő, sem váratlan nem volt – azonban meglehetősen jól sikerült mindenkinek.

A következő ötlete meg az volt, hogy a dolgozatban a válaszokat adta meg, és a diákoknak a megfelelő kérdéseket kellett ezekhez hozzárendelni. Természetesen minden kérdés pontot ért, az is, amelyiknek semmi köze nem volt a tanult anyaghoz, ám a kitalált kérdésre az adott válasz elfogadhatónak bizonyult. Mondjuk ugyanolyan értékelést kapott az a kérdés is, hogy Hol található Leonardo híres festménye, a Mona Lisa?, mint az, hogy Írj egy szót, amely úgy kezdődik, hogy L és a vége ouvre! Nem túl igényes megoldás, de kétségtelenül saját.

A másik, szintén fiatal kolléga a kreatív írás örömét tanítja meg a diákjainak, és ezáltal hozza közel tanítványaihoz az amúgy reménytelenül távoli idők alkotóit. Egyik szakmunkásnak tanuló diákja ilyen Csokonai-parafrázisban vallott szerelmet – az irodalomnak:

Szerelemdal az irodalomhoz

Nincsen jó, mi felér veled
Nem szólnék én rosszat neked
Érted van csak életem
Kérlek, élj te is nekem.

Irodalom, légy enyém
Sztori, óda, költemény
Nekem te jókedvet hozol
Káoszból izgalmat mosol

Lágyan ringatsz, könnyen altatsz
Ihletem mind, mit meghallgatsz…

Egyértelmű, hogy a vers alapötletét és formáját Csokonai adta. A srácnak meghitt viszonya lehet Vitéz költészetével. Hogy a rímtechnikája nem tökéletes? Kétségtelen. A benne megfogalmazott gondolat és főleg a mögötte izzó lelkesedés azonban minden ügyetlenségen átsüt.

Meglehetősen szokatlan megoldások ezek, ám egyértelműen nyertes-nyertes helyzeteket szültek. Nyertek belőle a diákok, akik örömmel, felszabadultan tanulhattak; nyertek a pedagógusok, akik átélhették, hogy sikerült valamit adni diákjaiknak, és nem csak a tudásuk, de a kapcsolatuk is épült; és megkockáztatom, még Mona Lisa és Csokonai is nyert – újabb hívekkel gazdagodott a rajongótáboruk. Akik ezeket a helyzetek létrehozták, bízvást tekinthetők sikeres tanároknak. Miért, mitől sikeresek ezek a pedagógusok? Más gyerekanyaggal dolgoztak volna? Nem tudom, hogy az első iskolapélda melyik közoktatási intézményben történt, azt azonban igen, hogy az utóbbi kettő nehéz helyzetű, zűrös, nem éppen tananyag-orientált fiatalokról szól. Tehát ezeknek a pedagógusoknak sincs könnyű dolguk, mégsem a küzdelmes munka jut az ember eszébe róluk vagy a tevékenységükről. Mit, mennyivel tudnak többet ezek a kollégák az első történet kudarcos pedagógusánál? Ami szembeszökő közös tulajdonságuk: a szabadságuk.

A cikk teljes egészében elolvasható, valamint további kreatív ötletek meríthetők a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó aktuális számában.