Miután az utóbbi évek fejlesztési erőfeszítéseit, az eredményesség növelését célzó változtatásokat (rendszerszintű és tartalmi egyaránt) rövid összefoglalásban áttekintettük, a figyelmet fordítsuk azokra az országokra, ahol az oktatás kimagasló sikereket mutat fel. Felmerül a kérdés, vajon modellértékű- e számunkra Szingapúr oktatási rendszere, módszerei.

Hazai körkép: számos reform – sok kudarc

Az oktatás a társadalom szívügye. Már Széchenyi István óta tudjuk, „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” De hiába tudjuk, és hiába a sok reform, a sok projekt, mégsem lehetünk elégedettek az oktatási eredményeinkkel. A nemzetközi méréseken rosszul szerepelnek diákjaink, a legutóbbi, 2015-ös PISA-felmérés is nagy lemaradást mutatott. Ez az a nemzetközi vizsgálat, amely az oktatáspolitikák megítélésének legfontosabb mércéjévé vált.

Az OECD a 90-es években indította azt a programot, amely monitorozó jelleggel háromévenként vizsgálja a 15 éves tanulók képességét három területen: alkalmazott matematika, alkalmazott természettudomány és szövegértés. A PISA célja: a mindennapi életben használható tudás vizsgálata. Azt méri, hogy a tanulók milyen mértékben alkalmazzák szövegértési képességüket a hétköznapi helyzetben előforduló szövegek értelmezésekor, mennyire képesek megérteni és megoldani egy matematikai vagy természettudományi jellegű problémát. A magyar diákok azon a nemzetközi teszten (TIMSS) szerepeltek csak jól, ami azt vizsgálja, mennyire tudják azt, amit a tanterv szerint tudniuk kell. A gond, hogy ezt a tantervi tudást a diákok nem tudják máshol, más típusú feladatoknál jól használni. Nem sikerült javítani az esélyegyenlőtlenségen sem. A PISA továbbra is mutatja, hogy a magyar iskolarendszer túl egyenlőtlen és túlságosan szegregált. A 35 OECD-ország közül Magyarország az egyik, ahol a családi háttér az egyike azoknak a tényezőknek, amelyek a legerősebben meghatározzák a tanulói eredményeket.

Természetes, hogy az oktatásügy szereplői azt keresik, kutatják, hogyan lehetne sikereket elérni ezen a területen. Próbálkoztak központi szabályozással, amely kerettantervek előírásaival akarta elérni, hogy az ország minden iskolájában megszerezzék azt az alapvető tudást, ami a továbbtanuláshoz szükséges. Az érettségi így kiválthatja az egyetemi felvételit, és kevesebb lesz a stressz.

Az alapfokú oktatásban az osztályzás helyett szöveges értékelést vezettek be, és megtiltották a buktatást. Ezzel a feszültségek némileg csökkentek, de az alaptudás megszerzése nehezebbé vált. A minőség javítása céljából újra bevezették a buktatást és az osztályzatokat az alsóban, s indult újra a szakfelügyeleti rendszer.

A 2014-ben induló reform az iskola nevelő funkciójának erősítését célozta, a köznevelés szó is ezt hangsúlyozta. Hároméves kortól kötelező lett az óvoda, hogy a korai hátrányokat tudják mérsékelni. A 16 óráig tartó, egész napos foglalkoztatás az iskolában a hátrányos helyzetű gyerekeknek akart megfelelő fejlesztő környezetet biztosítani.

A tanulásban motiválatlan tanulókat a szakmatanulás felé irányítandó a tankötelezettség korhatárát 18-ról 16-ra szállították le. Új dolognak számított az erkölcstan, illetve a hittan bevezetése tantárgyként, valamint a fiatalok 50 órás közösségi szolgálata a nevelési célok megvalósítására. A mindennapos testnevelés bevezetése is nemes célt szolgált, még akkor is, ha nem mindenütt voltak ideális körülmények (elég tornaterem).

A központi tantervbe bekerült
– a családi életre,
– a hazafiasságra nevelés,
– a gazdasági-pénzügyi ismeretek,
– a környezettudatosság.

Egységes lett a tankönyvellátás azzal a céllal, hogy az egységes követelményeknek eleget lehessen tenni az ország bármely iskolájában. A pedagógusok ezt a tanári szabadság korlátozásának fogták fel.

Az iskolák közti különbség csökkentését kívánta kormányzat elérni azzal, hogy átvette az intézmények fenntartását az önkormányzatoktól, az irányításra létrejött a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK). A működés nem volt zavartalan, és önállóbb regionális egységek jöttek létre (POK). A NAT modernizálása jelenleg is készül, és a tanárok nagyobb szakmai önállóságot kaptak azzal, hogy 20 százalékban lehet eltérni a kerettantervektől.

Az oktatás lelke a pedagógus. De vajon a legrátermettebbek mennek a pedagóguspályára? Egyértelmű volt, hogy a pálya nem elég vonzó a fiataloknak az alacsony fizetés miatt, és emiatt a magyar tanári kar elöregedett, kétharmaduk 40 év feletti. A kidolgozott tanári életpályamodell magasabb fizetést vetít előre, de magasabb követelmények teljesítését várja el. Minősítés, szakmai portfólió kell a rátermettség bizonyításához. A humán-erőforrás biztosításához a legfontosabb a képzés. A tanárképzésben 2013-tól jelentős ösztöndíj jár a jól teljesítőknek, és a tanári pályán maradóknak.

A szakképzés terén is változások történtek. A szakképző intézményeket a Nemzetgazdasági Minisztérium irányítja, a szakiskolából szakközépiskola lett, az érettségit adó intézményeket szakgimnáziumoknak nevezik. Hangsúlyossá tették a duális képzést, amelynek során a diákok valódi munkahelyi gyakorlatot szereznek a képzési idő alatt. A szakmai tárgyak magasabb óraszámot kaptak.

Miközben ilyen horderejű változtatásokat hajtottak végre, párhuzamosan folyt a pedagógusok módszertani átképzése a tevékenységközpontú, kooperatív, korszerű tanítási módokra. Régóta zajlik a digitális tananyagfejlesztés is, de az iskolai gyakorlat még nem hozta meg az eredményt, diákjaink rosszul teljesítettek a digitális teszteken is. Ezen próbál segíteni a pedagógusoknak átadott 45 ezer laptop, illetve a 22 ezer ötödikesnek nyújtott tablet, amik a tankönyvek digitális változatával vannak feltöltve.

A szingapúri példa

Miután az utóbbi évek fejlesztési erőfeszítéseit, az eredményesség növelését célzó változtatásokat (rendszerszintű és tartalmi egyaránt) rövid összefoglalásban áttekintettük, a figyelmet fordítsuk azokra az országokra, ahol az oktatás kimagasló sikereket mutat fel. Felmerül a kérdés, vajon modellértékű- e számunkra Szingapúr oktatási rendszere, módszerei.

Gordon Győri Andrásnak Az oktatás világa Kelet-és Délkelet-Ázsiában című könyve átfogó, részletes képet nyújt elsősorban Japán és Szingapúr oktatásának világáról, pedagógiai helyzetéről. Az ő megállapításai vezetik írásom következő szakaszát, amikor is Szingapúr oktatásának jellemzőit mutatom be.

Szingapúr, ez a délkelet-ázsiai törpeállam rohamos fejlődésen ment át, mindössze néhány évtized alatt gyarmati helyzetből a világ élvonalába jutott. Még 1965-ben vívta ki függetlenségét, és akkor a népesség túlnyomó többsége írástudatlan volt, etnikailag jórészt kínai, kisebb részt indiai, maláj és nyugati. Az országot a harmadik világból felemelő államminiszter Lee Kuan Yew pártja, a PAP azóta irányítja az országot. Egyedülálló fejlődésen ment keresztül ez a miniállam, 50 éven belül egy harmadik világbeli volt gyarmatból a legfejlettebb országok csoportjába került. Lee a gazdasági fejlődés érdekében elengedhetetlennek tartotta az erős államhatalom kiépítését, a nemzet egységének megteremtését, az etnikai feszültségek megoldását, a külföld felé való nyitást – aminek érdekében hivatalos nyelvvé tette az angolt –, miközben az állampolgárok számára egyenlő lehetőségeket kínált. Szingapúr fejlődése a 20. század második felében méltóképpen bizonyította, hogy a megfelelő gazdaságpolitika és a hatalmi elit elkötelezettsége révén egy kicsi, szegény, nyersanyagokkal nem rendelkező ország is óriási eredményekre lehet képes.

A fellendülés alapja az erős kézzel megreformált oktatás volt.

Az intenzív gazdasági fejlesztés alapján 1997-től a minőségi oktatásra tértek át. Nagyobb hangsúlyt helyeztek
– a nemzeti oktatásra,
– a kreatív gondolkodásra,
– a digitális írástudásra,
– az IKT-eszközök bevonására az oktatásba.

A nagyon tudatos oktatásirányításnak köszönhetően a 2009-es PISA-felmérésen már az első nyolc között voltak, 2015-ben mindhárom területen az első helyre kerültek, és a szélesebb, most már 76 országban végzett OECD-kutatás szerint Szingapúr abszolút világelső. A sikert a matematika, a természettudományos és a kétnyelvű oktatás színvonalának tulajdonítják. Hamar felismerték, hogy a sikeres gazdaság alapja a nyelvtudás. Az állami iskolákban kétnyelvű a tanítás. Minden szingapúri diák anyanyelvtől függetlenül első nyelvként az angolt tanulja, és a legtöbb tantárgyat szintén angolul.

Az állam fontosnak tartja, hogy az oktatás megfeleljen a piaci elvárásoknak, emiatt az általános és a középiskola alatt az elméleti tudás helyett inkább az alapkompetenciák erősítése és a gyakorlati ismeretek átadása a hangsúlyos.

A folyamatosan javuló oktatási rendszer egyre emelte a szingapúri lakosság termelékenységét, jelentősen növelte a bérek színvonalát, ezzel tudatosan szorítva ki az országból az alacsony hozzáadott értékű termelést. A kilencvenes évekre a jövedelmek szintje meghaladta az egykori gyarmattartó britekét. A gazdagodás, a lehetőségek a lakosság számára elfogadottá tették az erős állami centralizációt. Emellett Szingapúr sikerében valószínűleg alapvető fontosságú volt a társadalmi összefogás ereje, ami az állammá alakulás (függetlenedés) időszakában vált tanulságossá.

Az oktatás erősen centralizált a városállamban, az Oktatásügyi Minisztérium irányítja az oktatási folyamat összes mozzanatát a tanárképzéstől kezdve a tankönyvek szakmai ellenőrzéséig. Szingapúr GDP-arányosan nem költ sokat az oktatásra, sőt, a legkevesebbet az OECD-országok között: a Világbank adatai szerint a bruttó nemzeti termék kevesebb mint 3 százalékát fordítják az oktatásra, miközben ez az arány hazánkban 5,2 százalék.

A sikerhez tehát nem elsősorban pénz kell, hanem az oktatásszervezés és -irányítás hatékonysága és megfelelő pedagógiai módszerek. A kulcsszereplő mindig a pedagógus. Szingapúrban a legjobb tanulók közül kerülnek ki a pedagógushallgatók. A pedagógusképzésre jelentkező hallgatókat kemény felvételi eljárásnak vetik alá, a pályára való alkalmasságukat is vizsgálják. Van miből válogatniuk, csaknem ötszörös a túljelentkezés. Korlátozott a férőhelyek száma, nem akarják, hogy felhíguljon a szakma. Már a képzés elején eltanácsolják azokat a hallgatókat, akik nem felelnek meg a követelményeknek. Akik jól teljesítenek, magas ösztöndíjat kapnak, biztos állásra és az átlagosnál jobb fizetésre számíthatnak. A tanárok fizetése a magánszférában elérhető bérekkel versenyzik, a pályaelhagyás szinte ismeretlen fogalom.

A tanításnak igen nagy a tekintélye, a közvélemény szerint a tanárok nagyobb mértékben járulnak hozzá a társadalom fejlődéséhez, mint bármely szakma képviselői.

A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó áprilisi számában.