Segítenek-e a kialakult helyzetben a jogszabályok? Van-e a gyakorlatban ténylegesen is hasznosítható útmutatás az Nkt.-ban, a módszertani ajánlásban? Adaptálható-e az új Nat. ilyen körülmények között? De ami a legfontosabb: megvalósítható-e az egyéni bánásmód, a diferenciálás, a gyermekközpontú nevelés a digitális munkarendben?

Önmagunk maradni

Nehéz most tisztán látni. Tudni, mi a rossz, mi a jó. Mindannyian azt éljük meg, hogy kiszámíthatatlan vihar dobál, és nagyon nagy szükségünk van iránytűre. Mindannyian ebbe-abba kapaszkodva igyekszünk rátalálni arra, ami megtart, amitől – úgy érezzük – önmagunk tudunk maradni.

Most egy sose látott, világméretű felfordulásban kapkodjuk a fejünket, és tudjuk, hogy nem csak önmagunkért kellene helytállnunk. Egy kis ország közoktatásának szereplőiként kell átgondolnunk, mi a dolgunk itt és most. Mibe tudunk belekapaszkodni, mit tudunk tenni, hogy úgy érezhessük mi is és a diákjaink is: az iskola biztos támasz; megtartó erejére bízvást ráhagyatkozhatunk.

Ha megtaláljuk a jó választ, akkor azt is tudjuk, mihez kell ragaszkodnunk, mit kell megerősíteni, és mit lényegtelenként elengedni. Ehhez talán érdemes egyenesen a kályhától elindulni. Természetesen kínálkozik a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény. A legjobb az alapelveket megvizsgálni: a világos és tiszta elvek segíthetnek eloszlatni a kétségeket.

A törvény célja és alapelvei

1. § (1) A törvény célja olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás.

A törvény tehát az első mondatban, mindenekelőtt kinyilvánítja, hogy a köznevelési rendszer célja a gyerekek és fiatalok harmonikus fejlődésének elősegítése, amely által aztán művelt, mindenféle nagyszerű képességekkel és tulajdonságokkal megáldott felnőttekké válhatnak. Ennek mindenki számára egyaránt adottnak kell lennie, tekintet nélkül társadalmi helyzetre vagy természet adta adottságokra. Amennyiben a közoktatás nem segíti ezt elő, akkor nem tölti be a törvény által megszabott célját. Mármost tegyük fel magunknak a kérdést, hogy ebben a helyzetben hogyan tudja betölteni ezt a célt!

Diákjaink otthon ülnek, és nézik-hallgatják a híreket a nagyvilágból és itthonról egyaránt. Ijesztő adatokkal tele a média, és a közösségi oldalak is ontják az ismerősök és ismeretlenek közvetlen tapasztalatait. Valójában mindenki a saját bőrén tapasztalja a válságot: bezárva, sokszor összezárva élnek most a családok. Éppúgy meg lehet élni az egymásrautaltság katarzisát, mint a feszült helyzetben ki-kirobbanó konfliktusokat. A négy fal közé zárva felerősödhet a családon belüli erőszak is. Ha valóban komolyan vesszük a köznevelési rendszert létrehozó, magasabb célt, akkor egyértelmű, hogy mindenekelőtt ezekkel kell valamit kezdenünk. Az égető kérdésekre adott válaszok megkeresésében kell segítenünk a diákjainkat.

Valójában azonban nagyon kevéssé történik ez így. Több intézmény, sok pedagógus küzd azzal a dilemmával, hogy a tanév negyedik negyede gyakorlatilag kiesik. Majd megszakadnak a kollégák, hogy eleget tegyenek az oktatásirányítás által szabott követelménynek, és a tantervekbe foglalt tananyagot valamilyen módon „leadják”. Mindenféle módon igyekeznek eljuttatni a feladatokat a diákokhoz, akik a szükséges útmutatás, magyarázat híján sokszor pislognak tanácstalanul. Ilyenkor száll be a szülő, barát, aki nem győz morogni, hiszen nem elég, hogy ott a home office a nyakában, még a gyereke házijával is neki kell bajlódnia! Még az a szerencsés gyerek, akinek ott a szülői segítség. Tudjuk, hogy vannak, akiknek nincs, akinek apja-anyja egyszerűen nem tud segíteni képzetlen, iskolázatlan lévén. Nem otthonról dolgozik, hanem azért van otthon, mert nincs munkája, a kenyérgond nyomasztja, nem jut figyelme a gyerek gondjára.

Azok az intézmények, amelyek eleve a digitális eszközök használatára tanították diákjaikat, azok a családok, amelyekben a szülő támogató hátteret képes biztosítani, egyre nagyobb előnyben vannak a gyengén felszerelt intézmények, modern eszközök használatában kevésbé képzett tanárai által szinte elérhetetlen gyerekekkel szemben. Nyílik a társadalmi, tudásbeli olló, és élőben láthatjuk, hogy működik a Máté-effektus: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik az is, amivel amúgy rendelkezne. A társadalmi leszakadás megakadályozására most mégannyira sincs eszköze a közoktatásnak, mint a digitális munkarend előírása előtt. Pedig ott van kiemelt célként a törvényben. Történik is a dolog érdekében ez-az, csakhogy az kivétel nélkül a közoktatáson kívül történik: egyházak, civilszervezetek, önkormányzatok mozdultak meg a mélyszegénységben élő, lehetetlen helyzetbe került gyerekek érdekében. Önkéntesek igyekeznek enyhíteni a kisodródással, leszakadással veszélyeztetett gyerekek kilátástalanná vált helyzetén. Holott lehetne ez másként is!

Eldönthetnénk, hogy valóban komolyan vesszük a törvény által deklarált feladatot, és a közoktatás szereplőiként megérthetnénk, hogy diákjaink életkori sajátosságainak megfelelő, tudatos fejlesztése csakis a jelenlegi helyzet messzemenő figyelembe vételével történhet. Ha mindazt számításba vesszük, amit mindenki tud, amiben benne élünk, akkor tudatosan kell elengednünk az egész, nem erre a helyzetre szabott követelményrendszert, és újratervezni a tanév hátralevő részét a tananyaggal, az osztályozással és az értelmét vesztett vizsgákkal együtt. A lelki, testi és értelmi fejlődés elősegítése itt és most csakis így történhet. A közoktatás itt és most csakis így töltheti be azt a funkcióját, amiért létrehoztuk.

(2) A köznevelés közszolgálat, amely a felnövekvő nemzedék érdekében a magyar társadalom hosszú távú fejlődésének feltételeit teremti meg, és amelynek általános kereteit és garanciáit az állam biztosítja. A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, az egyenlő bánásmód, valamint a fenntartható fejlődésre és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat.

A második pontban deklarált közszolgálati elv egyértelművé teszi, hogy köznevelésnek a hosszú távú fejlődés és a jövő szolgálatában kell állnia. A köznevelés a közjót és az egyéni célokat összeegyeztetve egyetemes értékeket szolgál. Ezek között az értékek között jelenlegi viszonyainkra tekintettel különös értelmet kap az egészséges életmódra nevelés vitathatatlan értéke. Hetek óta nagy erőfeszítéseket tesz az egész társadalom, hogy megértesse tagjaival a járvány megfékezését szolgáló, alapvető higiéniai tennivalókat. A kijárási korlátozások mind szigorúbb betartását. Mennyire felel meg a méltányosság, szolidaritás és egyenlő bánásmód értékeinek az a lehetőség, hogy az érettségiző diákok valamilyen úton-módon mégiscsak elmennek az iskolájukba, és ott így-úgy, valahogy felügyelő tanárokkal, vizsgabizottságokkal, egymással és idősebb-fiatalabb felnőttekkel érintkezve, nagyon felemás körülmények között, fura hangulatban, ám mégiscsak vizsgáznak? Természetesen így lesz, ha az állam, amely mindezek feltételeit és garanciáit biztosítja, így rendelkezik. Kérdés, hogy miféle feltételeket lehet így biztosítani a köznevelés szereplőinek, és miféle garanciákat tud adni arra nézve, hogy nem lesz ebből a dologból nagyobb baj, mint ami a vizsgák halasztásával, elhagyásával járna. Komoly kérdés, hogy valóban ezt kívánja-e a közjó és az egyéni célok összehangolása. Ez volna a felnövekvő nemzedék érdeke? A köznevelés – mint közszolgálat – szereplői igazi erkölcsi dilemma előtt állnak, és a törvénybe iktatott garanciavállalás alapján csak remélik: ha nagyon későn is, de a kinyilvánított értékek mentén születik meg a záróvizsgákra vonatkozó, konkrét döntés.

(3) A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító, sokoldalú, a követelményekhez igazodó értékelés jellemzi.

Az első paragrafus utolsó, kijelentő módú mondata egyenesen tényként kezeli a kívánatos pedagógiai kultúra létét. Úgy kell tehát értenünk, hogy eddig is az elfogadás, a személyre szabott figyelem és az összes többi, ezekből következő, nagyszerű pedagógiai megoldások hatották át a köznevelés rendszerét. A jelenlegi helyzetben azonban ismét érdemes emlékeztetni magunkat erre a passzusra, és feltenni az ide kapcsolódó kérdéseket.

Az életkornak megfelelő követelmények támasztása valósul-e meg akkor, amikor a gyerekeknek a megváltozott helyzetre való hivatkozással a korábbinál több feladatot kell elvégezniük akkora önállósággal, amelyre eddig nem volt példa iskolai pályafutásuk alatt? Olyan formában, amelyet eddig nem ismertek? Tekintet nélkül arra, hogy nekik is felborult az életük?

A feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító, sokoldalú, a követelményekhez igazodó értékelés történik-e akkor, amikor a zavarodott, magát nem találó gyerek, diák megbukhat a tanév végén? Amikor az iskola valóban kapaszkodó lehetne sokak számára: az emberi kapcsolatok megmaradását, a normális élet reményét hordozhatná, és akkor a leszakadókon még egyet taszítunk? Miféle követelményekről beszélhetünk most, amikor a járványtól eltekintve is éppen két szék között, a pad alatt kapálózik a köznevelés? Az új Nat.-ot április 30-ig kéne a „nagyon ráérő” tantestületeknek beépíteniük a pedagógiai programjukba. Ezt a rendeletet, amely még a járvány előtt született, nagyjából lehetetlen végrehajtani, de hát az is kérdés, ugyan ki ellenőrizné a végrehajtást. Akárhogy is: a következő tanév járvány nélkül is más lett volna, mint az, amit most tervezünk valahogy lezárni. A jelenlegi helyzet már csak rátett egy lapáttal a sok bizonytalanságra és nehézségre. Miért kellene mindezt még jobban megszenvedni a gyerekeknek? Milyen visszavonhatatlan szörnyűség történne, ha valaki úgy folytatná a tanulmányait, hogy itt-ott hiányosságok mutatkoznak benne? Miért ne valósíthatnánk meg az egyéni bánásmódot, amelynek keretében minden gyerek arról adhatna számot egy-egy munkájával, amely közel áll hozzá, azt mutathatná meg, amit tud? Nem lehetne elengedni végre ezt az amúgy is szörnyű és megbélyegző szokást, a buktatást?

Hogyan tudunk megfelelni ebben a helyzetben a törvény alapvetéseiben kinyilvánított, legfontosabb elveinek? A bizalom, szeretet és empátia jegyében kellene átgondolnunk a dolgokat. Egyenként mindannyiunknak, együtt, tantestületeknek és az oktatásirányításnak is. Mindannyiunknak felelőssége, hogy ebben a helyzetben hogyan tudjuk elősegíteni a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését a törvény szelleméhez híven. Rajtunk múlik, hogy hogyan működnek most az iskolák, tőlünk függ, mi történik a diákjainkkal.