A karantén egy szociális munkás szemével. Iskoláink, óvodáink fáradhatatlan háttérmunkásai ők, akik szinte láthatatlanul tevékenykednek. Veszélyhelyzetben óriási felelősség és munkateher hárul rájuk, pláne akkor, ha többletfeladatokat is rónak rájuk.

Egy fiatal szociális munkás esete a digitális munkarendben

Kedves barátom – egy kétgyerekes fiatalasszony – történetét osztom meg az alábbiakban. Egyetemista kora óta ismerem, és mióta először találkoztunk, tudom: ő az, akit az Isten is szociális munkásnak teremtett. Gyakorlatias, talpraesett, munkabíró, nem ijed meg a saját árnyékától. A nevetése mindig hangosabb, mint a sírása. Most azonban mégiscsak elpityeredett.

Pályafutása elejétől leginkább a fiatalok problémái iránt fogékony, jelenleg is iskolai szociális munkásként dolgozik. Az egyik budapesti kerület iskoláinak szociális ügyeit intézi közalkalmazottként. Van ebben minden; egész osztályoknak tartott drogmegelőző foglalkozás, családvédelmi ügyek bonyolítása: kapcsolat a gyermekjóléti szolgálatokkal, segélyek, mindenféle támogatás intézése a rászorulóknak, iskolakeresés a köznevelésből, munkakeresés a foglalkoztatásból kiszorulóknak. Mindig kicsit tágabban értelmezve a munkakörét nemcsak a gyerek, hanem az egész család gondját-baját igyekezett feltérképezni, és támogatni őket a megoldások megtalálásában. Sziszifuszi munka nem túl magas bérért – de hát a hivatást nem a fizetés mérlegelésével választja az ember. Legalábbis ő biztosan nem.

Amikor beütött a karantén, nehéz helyzetbe került, mint minden iskoláskorú gyerek szülője. Igaz, a két élsportoló gyerekét most nem kellett időre edzésre hordani, elmaradtak a hétvégi versenyek is, de a nappaliban zajló fuvola- és harsonaórák erősen próbára tették a home office-ra kényszerülő felnőtteket. Az iskolai feladatok is rendre érkeztek a gyerekeknek, és bizony nagy szükség volt a szülői segítségre ahhoz, hogy ne maradjanak el a tanulással. Pedig még szerencsésnek mondhatják magukat: az agglomerációban építkeztek, jó nagy kertjük van, ahol a hatalmas mozgásigényű gyerekek csak-csak kiugrálhatják magukat. Nem kell összeveszni a számítógépen sem, mindkét gyereknek van tabletje. Ezzel együtt napi több órát kell a gyerekek mellett ülni, és segíteni őket abban, hogy megértsék a küldött feladatokat, és el is készítsék még akkor is, amikor nem áll fölöttük a pedagógus. Nem részletezem, mindenki tudja, hogy is van ez.

Az egyetlen kapocs

A szociális munka azonban nem a home office-ra van kitalálva. A kolléga munkaidejének jó részét továbbra is a terepen végezte. Hozta-vitte az iskolai feladatokat azoknak, akiknek nem adatott meg a számítógép, az internet lehetősége. Mégiscsak más személyesen, némi magyarázattal kézbe adni, mint postán küldeni. Na meg, akkor már rá tudott nézni, hogyan is vannak otthon a kis védencei, elviselhető-e az összezártság, mennyire csúsztak le a családok anyagilag, kerül-e étel az asztalra. Intézte, hogy kapjon gépet, aki kaphat, akinek tudott szerezni innen-onnan. Jó sokat talpalt, talán többet is, mint egyébként szokott, hiszen a bezárt családok számára ő jelentette a kapcsolatot az iskolával.

Határozat a polgári védelmi kötelezettségről

A kerület közalkalmazott pedagógusai egyébként is kivették a részüket a járványügyi karantén okozta szociális gondok megoldásából. A barátomat is a munkahelye szerinti Polgári Védelmi Szervezetbe való beosztásról hivatalos levélben, ellenvetést nem tűrő határozatban értesítették a kerületi polgármester aláírásával. A határozat a magyar jogállamiság legfőbb dokumentumára hivatkozik: Magyarország Alaptörvényében a „Szabadság és felelősség” összefüggését taglaló rész XXI. cikke 5. pontja szerint ugyanis „Magyarországi lakóhellyel rendelkező, nagykorú magyar állampolgárok számára honvédelmi és katasztrófavédelmi feladatok ellátása érdekében – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – polgári védelmi kötelezettség írható elő.”

Óvónőket, dajkákat, szociális munkásokat hívtak be az önkormányzat megsokasodott feladatait ellátni: a kerület közalkalmazottai időseknek intézték a bevásárlást, házhoz vitték a gyógyszert, élelmiszert, meleg étellel segítették a rászorulókat. Amikor tehát nem a saját, iskolai szociális munkához köthető tevékenységét végezte, akkor ez töltötte ki a munkaidejét.

Egy kicsit sok lett így a dolog, ténylegesen több mint amikor a szokásos módon morzsolgatta napjait. Az iskolai szociális munkát a megváltozott körülmények, rendhagyó feltételek ellenére – sőt, talán éppen azért – továbbra is el kellett végezni, hozzá még be kellett szállni helyi idősgondozásba is. Továbbá ne felejtsük az otthon ülő két gyereket, akiknek a nevelését, tanítását nem lehetett egyszerűen a szintén otthon ülő férjre testálni, hiszen a férfit is köti az elvégzendő munkája. Igaz, hogy messze élő idős szüleit már jó régen nem látogatta meg, de legalább tudta, hogy jól vannak, nem szenvednek hiányt semmiben. A valóban nagy munkabírású és jó kedélyű fiatalasszony ekkor még tudott mosolyogni. A cérna akkor szakadt el, amikor újabb hivatalos levelet kapott, ezúttal lakóhelye polgármesterének aláírásával. A levél egy újabb határozat volt, amely arról értesítette a kollégát, hogy a lakóhelyén működő Helyi Védelmi Bizottság is polgári védelmi feladatokra osztotta őt be. A beosztás jogosságát alátámasztó passzus természetesen az alaptörvénynek ugyanaz a része, mint amit a korábbi levél idézett. Itt érezte először azt, hogy képtelen teljesíteni, amit kérnek tőle. Ezt a szolgálatot legfeljebb éjszaka vagy hétvégén tudná ellátni, de akkor ahhoz, hogy másokon segítsen, el kell hanyagolnia a saját családját. Ezt pedig már nem tudta elfogadni. Kétségbeesett levélben fordult a munkahelye szerint illetékes önkormányzathoz, amely aztán hivatalos levélben értesítette a lakóhelye szerint illetékes önkormányzatot, hogy a kolléga a kötelező polgári szolgálatot őnáluk teljesíti.

Mondhatnánk, íme, a megoldás, a boldog befejezés. Ám a furcsa történettel kapcsolatban azért felvetődik néhány kérdés. Valójában nem tudni, minek alapján választják ki azokat, akiket ilyen szolgálatra köteleznek. Ebben az esetben két önkormányzat is kiválasztotta a szociális munkás barátomat polgári szolgálatra. Miért épp őt? Az életkora alapján? A képzettsége alapján? A közalkalmazotti munkaviszonya alapján? Annak alapján, hogy valahol valaki úgy látta, hogy belefér ez a dolog a szabadidejébe? Erről egyáltalán nem kapott tájékoztatást. Valójában mindkét hivatalos levél vérfagyasztó stílusban ráparancsolt, hogy tegyen eleget alkotmányosan előírható kötelezettségének. Itt bizony az alaptörvény idézett fejezetének címét meghazudtolóan csak a felelősséget testálták rá, a szabadságnak a szele sem érintette meg.

Egy másik eljárási út

Pedig elképzelhető más eljárásmód is. Nem parancsnok és beosztott, hanem bajtársak párbeszéde. Eszerint a forgatókönyv szerint egy önkormányzati ügyintéző felveszi a telefont, és elmondja a barátomnak, hogy milyen nagy szükség van az ő munkájára ebben a nehéz helyzetben, és megkéri, hogy vegye ki a részét a felgyűlt feladatokból. Továbbá hogy erről levelet is fognak küldeni, mert úgy hivatalos a dolog, de köszönik szépen az együttműködést, jó egészséget kívánnak. Ha mindkét önkormányzat így járt volna el, akkor a második számára azonnal belátható lett volna, hogy egy szociális munkásról egy bőrt lehet lehúzni, és nem leveleztek volna egymással az érintetten keresztül. Akkor valóban érvényesülhetett volna a szabadság és felelősség két, egymást támogató elve.