Hogyan lehet a deviánsnak számító tanulókkal az online térben kommunikálni, őket feladatvégzésre késztetni? Az alábbi esetbemutatás nagyon tanulságos, egy tanár-diák kapcsolat üzenetváltásaiból fejti ki, hogyan lehet megerősíteni egy szárnyaszegett gyermeket tanulásában.

Osztályfőnökként a digitális munkarendben

Egy kollégám mutatta meg a füzetet. Középiskolás diákok csapatának az osztályfőnök-félesége ő – mifelénk csoportvezetőnek hívják az ilyet. Csak a történelmi hűség kedvéért mondom, hiszen különbség nincs a két funkció között: a „csopvez” – akárcsak egy elhivatott „ofő” a csoportjába tartozó diákok ügyes-bajos dolgainak segítője, életük ismerője, valódi bizalmasuk. Nehéz és szép feladat, akárhogy hívjuk is, és be kell vallani, az ilyesmi mifelénk még egy kicsit nehezebben megy; főleg ez a bizalom-dolog. A mi diákjaink többségének ugyanis mi nem az első középiskolája vagyunk, sőt, nagy részük már általános iskolából is többet elfogyasztott. Vagy fordítva – az iskolák fogyasztották el őket, a kedvüket, az érdeklődésüket, az önbizalmukat. Mire összehoz bennünket a jószerencse, addigra sündisznótüskéket növesztenek, hogy ne csaphasson le rájuk az ütésre emelt kéz. Igaz, így a simogató sem éri el őket. Addigra egy sötét barlangot keresnek maguknak, hogy ne érjen el hozzájuk a dorgálás. Igaz, a kedves szavak sem hallatszanak el odáig. Lelakatolják a gondolataikat, megbéklyózzák a kíváncsiságukat, nehogy az ostobaság bélyegét süssék rájuk, a csapongó fantáziájukra, kalandozó érdeklődésükre. Mire megérkeznek hozzánk, már mindezt el is hiszik magukról: ők bizony ostobák, rosszak, nem valók a rendes gyerekek közé. Hozzá még a szülők is kénytelek tudomásul venni mindezt, és belenyugodni: ők is megbuktak gyereknevelésből, ez itt sajnos egy selejtes termék. Nincs mit tenni.

A füzet

Hogyan lehet idáig jutni? A füzet mindenesetre segít megérteni, mert feltárja az út elejét. A leleplező dokumentumot tehát a bizalmába fogadott csoportvezetőjének hozta be egy diákja, hogy együtt kacagjanak azon, mennyi baj volt vele már elemista korában is, milyen rossz gyerek is volt ő. Olyan másodikosforma lehetett, amikor a bejegyzések születtek, hiszen már egészen szépen írt. A tanító ugyanis pedagógiai okokból azt találta helyesnek, ha a nebuló maga jegyzi fel gaztetteit ebben a füzetben, hadd lássák a szülők is, miféle elvetemült gyerekük van nekik. A füzet valóban válogatott szörnyűségeket tartalmaz.

– „Elrontottam a Mikulásnapot.”

– „Tolakodtam.”

– „A füzeteimet nem firkálhatom össze filctollal, sem ceruzával.” (Ez utóbbi más színű tollal van beszúrva, feltehetően az első figyelmeztetés után tért át a gyerek erre a rajzeszközre.)

– „Nincs kész az olvasás házi feladatom.”

– „A füzetet be kell csomagolni!” (Ez nyilván a szülőknek szóló dorgálás – szemmel láthatóan ők is megérik a pénzüket.)

– „Látó-halló tollbamondás megbeszélése alatt matattam a tolltartómban.”

– „Még mindig nem tudom a szorzótáblát.”

– „Nincs itt a fogalmazás házi feladatom.”

– „Nincs kész a fogalmazás házi feladatom.”

A negatív karrier

Szinte látom magam előtt a folyamatot. Ez a Mikulásnap, ami valójában a gyerekek, így az ő örömét is hivatott lett volna szolgálni, számára a frusztráció forrása lett, csúfos kudarcot hozott. Bármit kellett volna csinálnia, nem tudta jól csinálni, így azzal a lesújtó érzéssel kellett szembesülnie, hogy nem csak a magáét, de mindenki ünnepét tönkretette. De az ítéletet saját magának kellett kimondania. A mentségeknek természetesen nem találjuk nyomát a feljegyzésekben. Önmaga ügyésze és bírája lett, míg védőügyvéd sem jutott neki. Ne feledjük: egy legfeljebb nyolcéves gyerekről van szó!

Nem lehet nem meglátni a sorok között a kissé túlmozgásos, izgő-mozgó, fenekén nehezen megülő kisfiút, aki, ha végre kiszabadul a tanteremből, boldogan hagyja maga mögött a morcos tanító nénit, a házi feladatot, az otthoni biflázást. Bizony, az apukája is inkább biciklizni megy vele, mintsem hogy füzetet csomagoljon papírba. Valószínűleg neki sem esett jól a gyermeke által tolmácsolt, parancsszerűen hangzó felszólítás.

Az üzenőfüzetet lapozgatva előrevetíti árnyát az a negatív karrier, amelyet középiskolás koráig valóban beteljesített ez a fiú, amíg több iskolaváltással a háta mögött megérkezett hozzánk. Hosszú és lassú folyamat, mire egy ilyen gyerek tizenévesen kidugja a fejét a barlangjából, leveti sündisznóbőr jelmezét, ismét tágra nyitja a szemét, és kiveszi a füldugóját, amiben esetleg már süketítően dübörög valami ütemes punk-rock zörej.

Mire a gyerek újra bízni kezd…

Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Ennek a folyamatnak is megvan a maga dokumentációja. Na, nem éppen üzenőfüzetben, de az elmúlt időszakban megszaporodott online kommunikációban sok minden tetten érhető. A srác számára ugyanazok a körülmények adottak, mint mindenkinek: időről időre odaülünk a gép elé, csoportos videócsevegés keretében, Zoomon vagy egyéb fórumokon igyekszünk tartani egymással a kapcsolatot; néminemű, tantárgyhoz is köthető ismeretátadással kísérletezünk a legkülönfélébb formákban. Feladatlapokat készítünk, amelyeket aztán a személyes magyarázat után közzéteszünk a csoportban, és várjuk, hogy a megoldásokat küldjék vissza a diákjaink. Ha valaki elakad, akkor mindenféle módon igyekszünk akadálymentesíteni a pályát.

Az alábbi válogatás egy Facebook üzenetfolyamból kiemelt részleteket tartalmaz. Az egyszerűség kedvéért dőlttel jelöltem a tanár és sima kurrens betűvel diák szövegét, de néha az érthetőség kedvéért magyarázatot is fűztem hozzá zárójelben. Ezen kívül csupán annyit változtattam, hogy az elütéseket, rövidítéseket az érvényes helyesírási szabályokhoz alkalmaztam. Talán az is számít, ha elárulom: a tanár mindig kínosan ügyelt a saját elütéseinek javítására, a központozás és kis- és nagybetűk helyességére, de egyszer sem javította a diák helyesírását, noha az korántsem volt ennyire gondos, ő meg, ahogy ki is fog derülni a párbeszédből, elhivatott magyartanár. Lássuk a szemelvényeket!

Csevegés indítása:

– Egy feladatlap helyett ez érkezett:

„Írtam valamennyit, de nagyon nem értem. Nagyon nehezen érthetőek ezek a táblázatos feladatok szerintem.”

– Hát beszéljünk. Hívj fel!

– „Lehet később? Matekozom éppen…”

– Négytől megbeszélésem van. Előtte bármikor.

– „Vagyok!”

(Majd elindult egy párbeszéd sok magyarázkodással, mutogatással, dokumentumcserével. végül: A videomegbeszélés befejeződött.)

Legközelebb már megérkezett az utólag bepótolt feladatlap, igaz, némi mentegetőzéssel:

– „Megpróbáltam ezt, de az utolsó kérdésekre nem nagyon tudok választ adni. Főleg, mert számomra nemigen vicces, vagy nem tudom: nyelvi humor.docx

Ezt anno én is azért hagytam ki, mert ilyen bizonytalan vagyok benne.”

– Aha, látom már, mi okozott gondot. No, lesz még idő, hogy ezt a bizonytalanságot kezeljük. Most mindenesetre elmentem, amit csináltál, hiszen a legjobb tudásod szerint kitöltötted a feladatlapot. Nyugodtan légy bátor az ilyesmiben – nem történhet semmi baj! Ja, és ezzel megvan ez a nyelvtanod, beírnék egy hármast. A hiányosságok miatt nem tudok jobbat ajánlani, viszont MEGVAN! Jó lesz?

– „Igen, jó lesz, köszönöm. Akkor most egyelőre megvan minden? Mármint visszamenőleg. Szóval, most már csak a jövőbeli feladatokat kell csinálni jegyért?”

– Most nézem tüzetesen, egy kis türelmedet kérem. Amit látok: tényleg minden oké, az egy szál Móricz-feladatlapot készítsd még el. Mellékelem csak itt, csak most, csak neked!

– „Oké, csinálom szépen!”

– Éljen a mintagyerek!

(Valóban, ígéretét betartva rövidesen el is küldte a kitöltött feladatlapot. A tanár azonnal reagált rá.)

– Megjött a Móricz, kösz, nézem. Megnéztem, teljesen jó lett.

(A szépen alakuló happy end-et technikai nehézség szakította félbe. Azért másolom ide az erre vonatkozó beszélgetést is, mert fontos adalék ahhoz, hogyan tud partnerséggé oldódni a hierarchia.)

– „Miért nem Facebookon van az óra?”

– Mert nem megy nekem az élő Face. A Zoom meg működik. Gyere oda!

– „Őszintén: nem akarom letölteni megint azt az adathalász programot a gépemre. Nem biztonságos.”

– Figyelj! Nem kell betölteni a programot, csak ráklikkelni.

– „Nekem úgy nem történik semmi, csak tölt és tölt…”

– Ojjé. Felveszem, feltöltöm.

– „Oké.”

– Na, közben segítségre van szükségem. Biztos te tudod, hogy megy. Szóval felvettem a zoomos szöveget a felhőbe, de hogyan, hol találom meg? Ha megvan, akkor szeretném hozzáférhetővé tenni mindenkinek. S.O.S.!

– „Nem tudom, nem használtam sose Zoomot regisztrálva, de biztos van rá szekció, hogy felvételek a honlapon vagy valami.”

– Ajjaj. Akkor magányosan vacakolok tovább. Csak meglesz. Addig is felrakom a feladatokat a csoportba.

(A dolog természetesen megoldódott. A tanár megtalálta a módját, hogyan tudja az elkészült felvételt hozzáférhetővé tenni a diákjai számára, így utólag mindenki megnézhette, aki nem tudott csatlakozni az órához. A felvételről is megtekinthető órához kapcsolódó feladatlapot becsülettel megoldotta a fenti beszélgetés diákhőse is. Nem lett tőle boldog, ennek hangot is adott.)

– „Eléggé eldurrant az agyam. Nem tudom, fura nekem ez a feladat még mindig, de megpróbáltam.”

– Nem hiába a küzdelmed. Egészen jó lett mindkét feladatlapod. A jövő héten még vadabb várható – de ne ijedj meg tőle, ez a lényeg!

– „Ah, jaj!”

(A tanár pedig beváltotta az ígéretét. Egészen idáig a különböző izmusok stílusjegyeit viselő irodalmi műveket dolgoztak fel, most azonban egyenesen arra ösztönözte a diákjait, hogy maguk alkossanak dadaista verset Tristan Tzara útmutatása alapján. Az elkészült alkotás fényképe megérkezett ettől a diáktól is a hozzá tartozó megjegyzéssel együtt.)

– „Minden másodpercét utáltam. Hozzám ragad a papír!”

– Köszi! Nagyszerű lett az alkotásod! Igazán tetszetős művet hoztál létre!

(A tanári reakció az elkészült műre és nem a morcos kommentre vonatkozott. Végül is az a fontos, amit csinált, nem az, hogy milyen arcot vágott hozzá…)

(A témakör összefoglaló feladata egy jókora, festményeket és egyéb műtárgyakat tartalmazó galéria elrendezése volt. A tanár azt kérte diákjaitól, hogy döntsék el, és jelöljék, melyik műalkotás melyik megismert stílusirányhoz sorolható. A srác magukat a képeket küldte vissza, de mindegyikre valahogy ákombákom betűkkel ráírta a stílusirányzat elnevezését. Valószínűleg egérrel rajzolta a betűket, talán paint programban. Vagy ki tudja. Ezzel a kísérőszöveggel érkezett meg a különleges megoldás.)

– „Rájuk írtam, melyik melyik.”

– Köszi, nézem nemsokára.

– Átnéztem, hibátlan megoldás. Nagyon tetszik, hogy egyszerűen ráírtad! Eredeti.

– „Köszönöööm! J”

(Az utolsó bejegyzést formahűen közöltem, az érzelmi reakció így hitelesebben jön át.)

Összegzés

Ezekből az üzenetekből jól követhető, hogy egy lemaradozó, a magyar nyelv és irodalom iránt kevéssé érdeklődő diák hogyan lett igyekvő, jól teljesítő tanuló. Nem a követelmény változott meg, dehogyis. Mindössze az történt, hogy a tanár elfogadta, hogy a srácnak lehetnek nehézségei, de együtt, az ő támogatásával és a diák igyekezetével képesek úrrá lenni ezeken a nehézségeken. Belátta, hogy nem szükségszerűen lenyűgöző az, amit ő annak szánt, azonban el tudta fogadtatni a tanulóval, hogy attól az még elvégzendő feladat. Csak pozitív üzeneteket közvetített. Egyszer sem dicsért érdemtelenül, hiszen a megajánlott osztályzat is „csupán” közepes volt, ám minden egyes interakcióban a pozitívumok domináltak. Akkor is, amikor a diák panaszkodósra, egyenesen nyafogósra váltott. Folyamatosan a diák személye felé forduló figyelem és megbecsülés hatotta át az üzenetváltásokat, amelyek egyre meghittebbé is lettek. Az üzenetekből süt: függetlenül az izmusokhoz való viszonyukhoz, ez a két ember igazán megkedvelte egymást.

A fent idézett üzenetváltás mintha a reciproka volna az üzenőfüzetnek. Azokban a szomorú, önminősítő bejegyzésekben azt követhetjük nyomon, hogyan veszíti el egy gyerek önmagát, ezekből pedig azt, hogy hogyan tud ismét rátalálni a saját értékére. Nem magától történik egyik sem. Mindkét folyamat elindítója és kísérője egy felnőtt: a pedagógus.