Véget ért az idei tanév és vele együtt a digitális munkarend is. Itt az idő, hogy a járvány idején a szokatlan oktatási formában megszerzett tapasztalatokat, új eljárásokat, módszereket elemezzük, és levonjuk a konzekvenciákat.

Gyökeres változás péntekről hétfőre

Lezárult ez a furcsa tanítási év is. Március óta kizárólag olyan dolgokkal foglalkoztunk, amelyekkel azelőtt még soha. Mert meglehet, hogy eddig is mindenféle online módon (is!) kommunikáltunk a diákjainkkal, egymással, de a személyes találkozás teljes kiiktatása legfeljebb rémálmainkban jött elő. Nem egy kolléga eddig is használt (többek között!) digitális eszközöket a tanítási folyamat hatékonyságát növelendő, de eszébe sem jutott egyikünknek sem ezek kizárólagosságára támaszkodni. Nem kérdés, hogy a huszonegyedik század pedagógusa nagy erőkkel igyekszik követni a technika őrületes fejlődését (is!), de hogy nagy teljesítményű kütyük és hasító internetkapcsolat nélkül esélye se legyen a tanításra, odáig azért egyikünk képzelete sem terjedt. Egészen mostanáig.

Március idusától kezdve gyökeresen változott meg mindannyiunk élete. A szisztematikus felkészülésre nem volt módunk, péntekről szombatra virradóan egyszer csak ott találtuk magunkat egy vadonatúj helyzetben, és csak abban az egyben lehettünk biztosak, hogy hétfőn így vagy úgy, de becsöngetnek.

Yoda mester mondja a már klasszikussá vált szállóigét: „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” Helyzetünkre alkalmazva ezt a bölcsességet mindannyian tudtuk, hogy nemigen mondhatjuk, hogy nem tesszük. A diákjaink élete amúgy is éppen eléggé felfordult. A családok mindennapjai felborultak, bizonytalanság vibrált a levegőben, félelem szorította össze a szíveket. Félelem a betegségtől, a magánytól, a bezártságtól, az egzisztencia elvesztésétől. Nem a korán jött vakáció öröme, hanem a támogatás elvesztésének félelme sütött a gyerekektől érkező üzenetekből, levelekből.

Nem volt módunk a helyzetre alkalmazható megoldásokat korábban kipróbálni, de nem engedhettünk meg magunknak azt sem, hogy csupán megpróbáljunk valamit kezdeni vele. Megpróbálni ugyanis annyit tesz, hogy a dolog vagy sikerül, vagy nem, legfeljebb majd levonjuk a tanulságokat, és legközelebb ügyesebben csináljuk. Ebben a helyzetben tenni kellett. Nem arról van szó, hogy hibátlan megoldásokat hoztunk össze, hanem arról, hogy teljes felelősséggel, erőnk megfeszítésével tettük, amit tudtunk – illetve annál még valamivel többet. Ahogy a nevezetes mondat után az ifjú Skywalker is pusztán tudatának erős koncentrációjával kiemelte a mocsárból az elsüllyedt űrhajót, a pedagógus kollégák sem voltak restek a semmiből, a rendelkezésükre álló hiányokból megalkotni egy működő járművet. Ha nem is űrhajót, de bárkát átmenteni az életet jobb időkre. Addig is, míg vége lesz a vésznek, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.

Dolgunk van még a karantén hónapjaival!

Ne áltassuk magunkat! Az elmúlt hónapok után nem folytathatjuk ugyanúgy, ugyanott. Számot kell vetnünk azzal, ami történt, elsiratni, ami elveszett, összegyűjteni, ami megmaradt, és kijelölni a történtekből következő, sürgető teendőinket. Mindannyiunknak dolgunk van: a globális járvány sújtotta emberiségnek, közelebbről tekintve a gazdasági és politikai csapdák között egyensúlyozó Európának, de nekünk, magyaroknak, és a magunk háza táján körülnézve: minekünk, pedagógusoknak is. Sok múlik rajtunk!

Egy kollégám – természettudományokat tanító tanár – így foglalta össze a tapasztalatait és a maga számára levont tanulságokat:
„A karantén okán sürgős tempóban bevezetett digitális oktatás kapcsán felmerült a tanári szerep változása a modern oktatásban. A tanár mediátorrá válik, támogatja, hangolja, követi a diákokat, eszközöket mutat nekik a tudás megszerzésében, keretez és motivál. A tanároknak feladatokat kell delegálniuk töményen megfogalmazva, a gyerekek pedig maguk indulnak digitális és papíralapú felfedezőutakra. Természetesen ez a beszámolás-számonkérés teljesen más formáját teszi szükségessé, olyat, amelyben a tanulónak nagyobb szabadsága van a beszámolás formájának megválasztásában, és a számonkérés is eltolódik a lexikális tudás visszaadása felől a kompetenciák tanúsítása felé. A sok dolgozat és felelés kiváltható lehetne olyan számonkérési formákkal, amelyekben a diákok teljesen szabadon használhatnak tetszőleges forrásokat a tankönyvtől a Wikipédiáig, jártasságuk és a befektetett energia mégis pontosan felmérhető munkájuk alapján. A szöveg alapján úgyis nyilvánvaló, hogy értő olvasással jártasságot szerzett-e a diák, és átgondoltan, saját szavakkal fogalmazta-e meg meglátásait, átlátja-e a témakör logikai összefüggéseit…”

Ugye, milyen egyszerűnek tűnik? Valójában azonban nem csupán arról van szó, hogy a digitális munkarendben így lehetett, így kellett tanítani. Lássuk be: a huszonegyedik században mindig így kell. Akár egy múzeumban sétálva, erdőben bóklászva vagy az osztályteremben ülve; interneten szörfölve, illetve könyvek között matatva, esetleg pázsiton hasaló gyerekekkel növénytársulásokat számlálva. Nem a forma, az eszközök, tulajdonképpen nem is a módszer megújítása a halaszthatatlan. Amit nem odázhatunk tovább, az az, hogy a diákjainkat képessé tegyük az ilyen válsághelyzetekben való eligazodásra és felelős cselekvésre.

Merj gondolkodni, összefüggéseket átlátni!

„A járvány megmutatta, hogy a társadalmunk az információk területén is nagyon sérülékeny. Semmi új nem derült ki, de hangsúlyok kerültek a problémákra. Rém- és álhírterjesztés, összeesküvéselméletek, hírcsinálók, akik értetlenül nézik és érthetetlenül magyarázzák az adatokat és összefüggéseket, csalók, akik használhatatlan vacakokat árulnak a félelemmel kufárkodva. Az egyénnek érdeke, hogy el tudjon igazodni ebben a zűrzavarban, és a társadalomnak érdeke, hogy minél több egyén legyen képes erre.

Látványos az emberek nagyfokú kiszolgáltatottsága mindenféle manipulációval és demagógiával szemben, ha nem rendelkeznek megfelelő tudással és gondolkodási sémákkal. Egy gondolkodni, összefüggéseket átlátni tanító oktatás nagyon más helyzetet teremtene egy ilyen válságban.”

Nem lehet vitatkozni a kollégám által megfogalmazott igazságokkal. Valójában csak az a kérdés: mi magunk, pedagógusok valóban képesek vagyunk-e megvalósítani a gondolkodni, összefüggéseket átlátni tanító oktatást? Valószínűleg nem a meglévő vagy hiányos digitális eszközparktól és a hozzá tartozó kompetenciáinktól függ ez. Alapvetően nem is attól a fajta pedagógiai kultúrától és módszertani tudástól, amely a hagyományostól eltérő óravezetést teszi lehetővé. A diákjainknak csak azt tudjuk átadni, aminek magunk is a birtokában vagyunk. Többről van tehát szó: felelős értelmiségi gondolkodásról. A döntések és tettek szabadságáról. A fontos ügyek melletti félelem nélküli kiállásról. Emberi méltóságról.

Egy válság idején egyszerűsödik a világ. A járvány nehéz pillanataiban nem az volt a kérdés, mi mindennek vagyunk híján: tettük, amit kellett, mert ha nem mozdulunk, csak növekszik a baj. Felnőttünk a felvállalt feladatunkhoz. És most? Ne feledjük: a demagógia és a manipuláció vírusa itt van közöttünk.