Hogyan oldjunk meg felügyelő pedagógusként konfliktusokat a nyári táborozás alkalmával, ahol a cél a kikapcsolódás, a feltöltődés? Az alábbi cikk egy nem ritka eset megoldásának története.

A pihenés dicsérete

Végre nyár, pihenés, nyaralás – és táborok. Az idei kínálatban is akad mindenféle a színvonalas gyermekmegőrzéstől kezdve a különlegességet ígérőkig. Sok olyan élményt kínálnak ezek a táborok, amihez egyébként nem jutnának hozzá a kisebb-nagyobb diákok. Ilyenkor lehetőség nyílik elmélyedni valamiben, intenzíven foglalkozni olyasmivel, amivel a napi rutin mellett nemigen van lehetőség, és az intenzitás eredményeképpen nagyon nagyot fejlődni.

Jó lehetőség az önfejlesztésre

Az a történet, amit az alábbiakban elmesélek, egy magát önismereti táborként definiáló, ötnapos balatoni táborból való. A tábort megálmodó és megszervező szociális munkás-terapeuták célja a gazdag és változatos programokkal nem pusztán öncélú: a kommunikáció és az önbizalom fejlesztése, a mélyebb önismeret megélésének támogatása volt. Hamar összejött a jelentkező tizenöt fiatal, így a szervezők megállapíthatták, hogy életkoruk nagy szórást mutat a tizennégytől húszévesig. A közös mégis valamennyi résztvevőben az, hogy nincsenek harmóniában önmagukkal, és komoly hiányokkal küzdenek a szociális kompetenciáikat illetően is. A legtöbbjüknél ez a diszharmónia indulatkezelési problémákban és/vagy depressziós tünetekben, bezárkózásban, elmagányosodásban jelenik meg.

A munkatársak tudták, hogy ezeknek a fiataloknak tábort szervezni rendkívüli kihívást jelent. Olyan szilárd kereteket kell alkotniuk, amelyek között mindenki biztonságban érezheti magát, és olyan bizalommal teli légkört kell teremteniük, amelyben az addig ismeretlenek is meg tudnak nyílni egymás előtt. Biztosak voltak benne, hogy azok, akiket ide várnak, valamennyien „kemény diók” lesznek. Kimozdulni a megszokott környezetből, ismeretlen felnőttek által meghatározott napirend keretében, ismeretlen társak körében feszes programokon részt venni – ez mindenkinek nehézséget jelenthet. Ezeknek a fiataloknak azonban szinte leküzdhetetlenül nagy nehézség idegen helyen idegen emberek között létezni. Aki mégis önként vagy a környezete unszolására jelentkezett és elment ebbe a táborba, az bizony nagyon elszántnak bizonyult. Az első este kiderült, hogy egytől egyig arra vágynak: ettől az intenzív munkától sikerül végre kibékülniük magukkal és a világgal, továbbá szert tenni olyan hatékony technikákra, hogy ősszel a siker reményével kezdhessék az új tanévet.

Itt történt tehát, hogy az első este az ismerkedésen és az egyéni és közös célok megfogalmazásán túl hozzáláttak az együttműködés közös szabályrendszerének kimunkálásához. Erre nem szabad sajnálni az időt – vélekedtek a tábor munkatársai. Ha a táborvezetők egyszerűen kihirdetnek egy általuk alkotott és jónak tartott szabályrendszert, az nagyon hamar megvan, de csak addig működik, amíg a táborozók látótávolságon belül vannak. Ezzel szemben, ha együtt találják ki a kereteket, akkor mindenki alaposan végiggondolhatja, mi miért is fontos, beleadhatja saját szempontjait és ötleteit, illetve mindenekelőtt magáénak érezheti. Amit magunk alkottunk, ami a miénk, azt nem akarjuk kijátszani, és kevésbé vagyunk hajlamosak megfeledkezni róla.

A megalkotott szabályok egyszerűek és mindenki által beláthatók lettek:
– részt veszünk a programokon,
– vigyázunk önmagunkra és egymásra,
– nem használunk tudatmódosító szereket,
– tiszteljük egymást,
– nyíltan, őszintén kommunikálunk.

Így nagy egyetértéssel sikerült zárni az első napot.

Az eset

A második este az egyik munkatárs arra figyelt fel, hogy egy csupa nagyfiúból álló csoport valahogy félrevonulva üldögél – szemmel láthatóan – kerülve a kívülállókkal való kontaktust. Több se kellett a fiatal férfitanárnak: egyenesen a csoporthoz lépett. Érkezése olyan hirtelenre sikerült, hogy még látta, hogyan landol a bokorban egy laposüveg.
– Ej, nem kéne azt a jó kis páleszt hagyni kárba veszni! – mondta. – Vegyétek csak elő, nehogy már baja essen…!
A leesett állú fiúk közül valaki mégiscsak erőt vett magán, és mint egy lassított felvétel, kaparta elő a bokor aljáról a még félig telt üveget. A munkatárs (mindenki Petinek szólította, így a továbbiakban mi is így említjük) megszemlélte, de továbbra sem vette el a „bűnjelet”.
– Köszönöm szépen! – mondta udvariasan Peti. – Gyertek, beszélgessünk kicsit!

A csapat tehát a laposüveget szorongató fiúval együtt, Petivel az élen bekullogott abba a nem túl nagy helyiségbe, ahol egyébként a csoportfoglalkozásokat szokták tartani. Itt körbeülve nagyon hamar sikerült megbeszélni, hogy ez a dolog homlokegyenest ellenkezik a közösen meghozott tábori szabályokkal. A fiúcsapat minden tagja, tehát a laposüveg tulajdonosa is, jól tudta ezt, nem volt vitás. Hogy mégis hogyan történt a szabadidős esti pálinkázás? A tulajdonos elmondta, ez neki mindennapos esti rítusa. Évek óta küzd alvászavarral, és a lefekvés előtt elfogyasztott féldeci segíti az elalvását. Ez nem meglepő, a rossz alvás náluk családi vonás. Az anyja nyugtatókat és altatót szed, megpróbált tőle szerezni, de nem adott jószántából, a lopást meg észrevette, és nagy patáliát csapott. Valójában nem tudni, hogy a gyógyszereit féltette a gyerekétől vagy fordítva. Mindenesetre a srác akkor már elmúlt tizennyolc, a sarki boltban minden gond nélkül vett egy kis vodkát, és édesen elaludt. Azóta minden este bedob egy felest, és most, amikor szintén lefekvéshez készülődött a csapat, a többiek rácsodálkoztak az üvegre. Csak nem tehette, hogy ő meghúzza, és közben meg a többiek csak nézik! Mindenki bólogatott.
– Jó srác ez itt! – állapították meg a fiúk – nincs híjával a szolidaritásnak. Az meg elvárás a táborban.

Ezt természetesen Peti is belátta. Sőt, az is eszébe jutott, hogy ez a szívesség akár kölcsönös is lehet. Valószínűleg nem ez az egyetlen alkohol tartalmú palack a táborban. Elővarázsolt hát egy szép nagy papírdobozt, és megkérte a mind nagyobb zavarban levő srácot, hogy helyezze el benne a pálinkásüvegét. Az szemmel láthatóan megkönnyebbülten szabadult meg a mind kínosabb tárgytól. Aztán Peti a többiekhez fordult, és megkérte őket, hogy ha esetleg valakinél még lenne hasonló, akkor hozza már ide, és tegye az árválkodó palack mellé. Ekkor minden fiú fölállt, és a szállásukról ilyen-olyan üvegekkel tértek vissza. Volt ott minden, amit csak ebben a műfajban el lehet képzelni. Hamar megtelt a doboz. Petinek a szeme se rebbent.

Arról kezdett beszélni, hogy nincs hová elzárni a sok alkoholt. A tanári szálláson, ugye nincs jó helyen, hiszen akkor bárki rosszindulatú meggyanúsíthatja, hogy ő a zugivó. A közös helyiségben nem maradhat, hiszen bármikor jöhet egy „kicsi” (a 14–18 éveseket nevezték így maguk között), ha meglátja, már az is gond, de ha még bele is kortyol…, ezt a kockázatot nem vállalhatják. Nemigen van más lehetőség, mint az, hogy ők, a nagy fiúk vegyék magukhoz a dobozt. Amúgy is a szállásukon tartották ezeket a dolgokat – tudva, hogy senki nem fog ott kutatni, és valóban, ezután sem történhet ilyen méltatlan dolog. Peti is biztos volt abban, hogy a beszélgetés hatására mindenki belátta, hogy a közösen alkotott tábori szabályok között nem véletlenül szerepel a tudatmódosító szerek tiltása. Azért jött ide mindenki, hogy fejlődjön, abban pedig a pia igencsak komoly akadály. Inni otthon is lehet. Viszont az is nyilvánvaló, hogy az embernek rettentő nehéz egyik napról a másikra leállni az ilyesmivel. Az esze tudja, mit kellene vagy nem kellene tennie, de hát nem csak az eszére hallgat… Szóval hogy a kísértésnek könnyebb legyen ellenállni, a legjobb, ha valaki mindig vigyáz arra a dobozra. Ki vállalja, hogy ezen az éjszakán felügyeli a dobozt, hogy reggel ugyanilyen állapotban szemlélhessék meg, mint amilyenben most van? Hogy egy korty híja se legyen?

Mély csend lett, míg egy bátortalan kéz a levegőbe emelkedett: én vállalom. Peti nagyon megköszönte a jelentkező bátor és felelősségteljes vállalását, majd ünnepélyesen átnyújtotta neki az üvegekkel teli dobozt. A fiúk pedig mindannyian a Doboz Hordozójával együtt elvonultak aludni. Nem a megkönnyebbülés, hanem mintha valamiféle méltóság sugárzott volna a zárt rendben vonuló csapatról.

Másnap a DH (Doboz Hordozója) már kora reggel megkereste Petit, hogy bemutassa: semmi híja sincs az őrizetére bízott doboznak. Ezután minden nap egy nappali és egy éjszakai felvigyázó őrködött a doboz tartalma felett szigorúan önkéntes vállalás alapján, de valahogy mindenkire legalább egyszer sor került. A tábor egész időtartama alatt nem tűnt el belőle semmi, és máshonnan sem szereztek semmiféle piát.

Viszont a másnapi kezdő körön, amelyen a tábor minden lakója részt vett, a fiúk maguk számoltak be az elmúlt este eseményeiről. A beszámolót Peti is segítette, és nagyon vigyázott rá, hogy ne holmi bűnbánó, önmarcangoló vallomás legyen ez, hanem éppen az akaraterő győzelmére kerüljön a hangsúly. A pozitív végkicsengés inspiráló hatására még előkerült egy üvegecske – egy olyan fiú rakta önszántából a dobozba, aki nem volt benne a rajtakapottak csapatában.

A tábor végéig többé nem került elő a téma, ám a „nagyfiúk” magatartásából sütött a felelősség. Élen jártak a tábori szabályok betartásában, a közösen megfogalmazott értékek képviseletében, és a „kicsik” számára is igyekeztek példát mutatni és támaszt nyújtani. Peti tekintélye kétségbevonhatatlanná növekedett, minden helyzetben feltétlen bizalommal fordultak hozzá. Bármilyen feladatot készségesen vállaltak, és pontosan végezték el azt. A tábor végén, az utolsó napon mindenki visszakapta a begyűjtött üvegét bontatlanul, abban a formában, ahogy a dobozban elhelyezte. Tanakodtak, mi is legyen ezzel a sok piával. A végén arra jutottak, hogy otthon felteszik a polcra emlékeztetőül: lehet alkohol nélkül is létezni, és a saját erejükből képesek ellenállni a kísértésnek.

A folytatás…

Hogy hogyan szól tovább a történet, azt ősszel tudhatjuk meg. A csapat tagjai folytatják a közös munkát, szeptembertől rendeszeresen összejárnak majd egy Peti vezette csoportba.

A történet tehát igazi pedagógiai sikersztori. Így kell megoldani egy helyzetet a konfliktust felhasználva ahhoz, hogy a résztvevők fejlődjenek, erősödjenek általa. Ezek a fiúk nem alkoholisták – még nem azok –, hanem olyan feszültségeket hordoznak, amelyeket jobb eszköz híján csak így tudnak feloldani. A feladat tehát az volt, hogy felismerjék, milyen hátrányai és veszélyei vannak ennek, illetve segítséget kapjanak a feszültségoldás új, jobb eszközeinek kimunkálásához. Ez volt Peti felvállalt dolga és szerepe a történetben.

Végezzünk most el egy gondolatkísérletet! Mi van akkor, ha Peti nem laposüveget lát meg a fiúk kezében, hanem egy jellegzetes illatot árasztó, füstölgő cigit? Ebben az esetben egészen másként kellene eljárnia. A büntető törvénykönyv szerint ugyanis „… aki kábítószert kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” [176. § (1)].

A dolog még súlyosabb, amennyiben „… az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki
– tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek kábítószert kínál, átad, […]
– oktatási, köznevelési, gyermekjóléti vagy gyermekvédelmi feladatok ellátására rendelt épület területén, illetve annak közvetlen környezetében kábítószert kínál, átad,
bűntett miatt öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő [177. § (1)].

Ez tehát azt jelenti, ha Peti ott találja a fiúkat, és ugyanazt a pedagógiailag hibátlan eljárást alkalmazza, mint a fenti laposüveg esetében, akkor ő bizony törvénytelenséget követ el. Pedagógia ide vagy oda, ha nem fedi fel az illegális drogfogyasztást, bűnpártolást követ el. Ha törvényesen kíván eljárni, akkor a rendőrséghez kell fordulnia, aminek a természetesen velejáró következményeiről talán nem érdemes részletesen elmélkedni. Csak egyet kiemelve a sok közül: az biztos, hogy ezek után ősztől kezdődően nem lesz ebből támogató önismereti csoport.

Összegzés

Ez a történet jól végződik, mert az alkohol legális tudatmódosító szer. Ha ugyanilyen kontextusban másmilyen, illegális szer került volna elő, akkor esélye sem lenne a happy end-nek. Abban az esetben csak rossz megoldás születhetett volna. Az, hogy remény legyen egy ilyen helyzet jó megoldására is, már társadalmi párbeszédet, politikai akaratot és néhány törvény módosítását is igényelné. Itt most csak annyit tehetünk: gondolkodjunk el azon, mi válik igazán hasznára a tábori történet szereplőinek és a társadalmunknak.