Vissza

Az autizmus világnapjára

Iskolaigazgató szerzőnk gyakran szembesül azzal, hogy bár a jogszabályok lehetővé teszik egy másként fejlődő kisgyermek számára képességei kibontakoztatásának támogatását, a valóságban ez mégsem valósul meg. Csipetke, az autizmussal élő kis csodagyerek története is erről szól...

 autizmusspektrum-zavar

Csipetke, csodagyerek

Öt éve ismerem, pedig még csak nyolcéves. Amikor találkoztunk, akkor még három sem volt. A híre megelőzte. Tévéstábok forgattak náluk, pszichológusok vizsgálták innen-onnan. A szülei és mindenki más is csak tátotta a száját. Kétévesen több nyelven olvasott és írt. Hosszú számsorokat adott össze, százezres körben számolt, nagyszerűen tájékozódott a térképen, és persze a világ összes államát ismerte zászlóstul, fővárosostul. Minden magyarázat nélkül, egyszerűen csak ilyen lett: csodagyerek. Simulékonynak azért nem volt nevezhető. Doktor bácsi nem nyúlhatott hozzá, fodrász néni nem tudott hajat vágni neki, a játszótéren egyáltalán nem akart felmászni sehová, és ha egy gyerek közeledett hozzá, akkor a legjobb esetben hangos visítással tiltakozott, de ha nem tágított az illető, egyszerűen megharapta. Mindenki a fejét vakargatta. Mit lehet egy ilyen gyerekkel kezdeni?

Mi ketten akkor kerültünk össze, mikor már kifogtak rajta a különféle tehetséggondozó programok. Valakinek eszébe jutottam, hogy hátha nekem vannak további alternatív ötleteim – elvégre alternatív pedagógus volnék. Azonban alternatív ide vagy oda – én se jártam jobban. Már nem is emlékszem, miféle tevékenységet javasoltam neki az első találkozásunkkor, de a pisze orrocskájára és a dacos tekintetére annál jobban. Felnézett rám, és határozottan kijelentette: sírni fogok. Ez aztán eufemizmusnak bizonyult, ugyanis nem sírt – szirénázott. Hát, innen indult az évek alatt igazi barátsággá fejlődő kapcsolatunk.

Mi ketten jól elvoltunk. Báboztunk, szaladgáltunk, mindenfélével gurigáztunk, nagy papíron széles ecsettel festettünk. Olyan szépen összemaszatolódtunk, ahogy csak kell. Egyensúlyoztunk pallón, hintáztunk, sőt, forogtunk is műanyag tölcsérben, illetve én a tölcsérben, ő meg az én ölemben… Hétről hétre darabokra törtem az eszem, hogy most vajon mivel érkezik hozzám, és én mivel is fogadjam őt. Sokszor adta fel nekem a leckét. A kedvéért roham tempóban, de bevallom, csekély eredménnyel, tanultam telugu nyelven, mert egy hosszabb betegség után visszatérve komolyan számon kérte rajtam a dolgot. Ő persze hibátlanul írta az ó- és az új telugut is. Dinoszauruszból is csapnivalónak bizonyultam. A fraktálokkal viszont én tudtam jó időre elvarázsolni. Órákon keresztül generáltuk a Mandelbrot halmazokat, és nagyítottuk és nagyítottuk a végtelenségig. Lepedő méretű kockás papíron amőbáztunk. Közös titkaink lettek, olyan szóvicceink, amelyeket csak mi értettünk, senki más…

Az óvodáztatás, majd az iskoláztatás kálváriája

Nagyon sokat tanultam tőle. Először is keserves tapasztalásként szembesültem vele, hogy nincs olyan óvoda, ahová felvennék, hiába volna kötelező őt óvodáztatni. Érthető, hiszen nyilvánvalóan nem hajlandó mindazt megtanulni, amit egy rendes ovisnak kellene, az óvodapedagógusok meg nem járatosak azokban a tudományokban, amivel az ő érdeklődését le lehetne kötni. A szülők legalább száz óvodában próbálkoztak, ötöt ki is próbáltak szép egymásutánban. Egyikkel sem váltak be egymásnak. Az óvoda nem bírt Csipetkével és ő sem bírta az ovit: rosszakat álmodott, lefogyott, folyton megbetegedett… Szerencsére hamar hatéves lett, így aztán át lehetett térni az iskolakeresésre. Ekkor már a szülei belátták: nem fog ez menni valamilyen diagnózis nélkül. A lakóhely szerint illetékes szakértői bizottság szakemberei megállapították az Asperger szindrómát. Azóta egyéni munkarend szerint tanul – otthon, vagyis pontosabban mindig megmondják, hogy mi is az aktuális tananyag. Csipetke pedig felidézi, emlékeiből előhalássza a római számokat meg az összes többit. Hogy honnan tudja? Tudja és kész. De hogy még mi mindent tud, arról sejtelmünk sincsen. Valójában ember nem tudja, hogyan is tanul. Egyszer csak valamilyen módon kiderül, milyen meglepő dolgok nyüzsögnek a fejében, ami egyébként olyan, mint egy feneketlen edény: lehetetlen teletölteni. Szabadideje nem sok van, hiszen minden nap sokat kell olvasnia, könyvet ír, képregényt rajzol. Zsúfolt és percre pontos napirend szerint él.

A szülői háttér

A szülei egész életüket Csipetke köré építették fel, hiszen megtanulták, segítséget nem sok helyről kaphatnak. Tanulásban akadályozott gyerekeknek fenntartott iskolában nincs helye, hiszen Csipetke nem az. A többségi iskolában nem tud megmaradni, nem tud a sok gyerek között, a merev iskolai szabályoknak megfelelve létezni. Ráadásul elfecsérelné az idejét, és szét is unná magát, ugyanis újat tényleg nem tudnak neki mondani. Ugyanakkor nem tud részt venni egy szokásos tehetséggondozó programban sem, mivel nem becsatornázhatók a különleges képességei. A törvény szerint sok minden járna neki, de ebből valójában szinte semmi sem jut. A paragrafusok csak a papíron élnek, a valóság mást mutat.

Április másodikán

Megtanultam, hogy ő sehová sem besorolható. Több és kevesebb, mint a legtöbb ember, mint én, mint az átlag. Őérte és a többiekért veszem fel a kék ruhámat minden április másodikán.

Nem tudom, mi lesz Csipetkéből, ha nagyobb, ha igazán nagy lesz. Lehet, hogy nehezen fog boldogulni a mindennapok zavaros világában. Lehet, hogy megszenvedi az iskolákat, vagy éppen az egyetemen talál önmagára. Lehet, hogy rátalál majd arra a közegre, ahol szabadon gondolkodhat. De az is lehet, hogy egyszer csak kitalál valamit, valami olyat, amit még el sem tudunk képzelni, de olyan fontos dolog lesz az, hogy onnantól kezdve megváltozik mindannyiunk élete.

Az én életemet biztosan megváltoztatta, és ezért örökké hálás leszek neki!

2021-04-10 | Kerényi Mária | Módszertár

Szeretnék ilyen híreket kapni >>