Vissza

Egy tanárképzési koncepció margójára

Egy tanárképzési koncepció margójára fogalmazott meg iskolaigazgató szerzőnk éles kritikát. Gondolatait széles körből vett tapasztalatokkal ágyazta be. A jelen oktatási rendszernek és egy új képzési struktúrának tart görbe tükröt.

 felnőttképzés

Valami véget ért, valami új kezdődik…

Végre nyár. Lehet egy kicsit lazítani, noha természetesen szó sincs arról a bizonyos három hónap szabadságról, ami miatt állítólag minden más foglalkozási ágban dolgozó honfitársunk ferde szemmel néz ránk. Mindenesetre a szünidőre való tekintettel valóban irigylésre méltóan egy vidéki ház kertjében tervezünk összeülni, hogy közösen gondolkodjunk az elmúlt tanév tanulságairól, és együtt tervezzük a következőt. Nem értekezlet, dehogy. Közös agyalás, ötletelés, világmegváltás… Odafelé menet, a hosszú út alatt fiatal kollégámmal beszélgettem. Arról mesélt, hogy az ő vidéki gimnáziuma milyen jó képzést nyújtott a számára. Gond nélkül bekerült az egyetemre, a kiváló alapoknak köszönhetően kitűnő eredménnyel végezte azt el, és már a második diplomájánál tart, de tervezi a doktorit is.

Régi emlék

Középiskolai emlékeit felidézve ambiciózus fiatal tanárokról beszélt, akik tehetséges tanítványaikat OKTV-re és nyelvvizsgára készítették fel, akik folyamatosan érdekes, aktuális dolgokat hoztak be óráikra. Szeretett odajárni, noha sokszor hallotta mindenkitől, hogy azért ez egy vidéki gimnázium, és ugye, az elitgimnáziumokkal nem veheti fel a versenyt.

Igazi meglepetés volt, amikor valamilyen országos versenyen összebarátkozva egy távolról csodált elitgimnázium csapatával megismerkedve megtapasztalta: ezek a srácok nem okosabbak náluk, még csak nem is tanultak többet, mást, mint ők. A lényegi különbség nem abban volt, hogy mit csináltak az órákon, hanem abban, amiket azon kívül, ám szintén az iskola szervezésében tettek. Például, hogy
– határon túli magyarlakta területen építették évről évre, több turnusban az iskola alapítványa által nyári tábornak megvásárolt ingatlant.
– éjszakai túlélőtúrán vettek részt.
– színházi bemutatókra, könyvpremierekre, kiállításmegnyitókra vitték el őket a tanáraik.
– neves tudósok és művészek jöttek el az iskolába ismerkedni, beszélgetni a diákokkal.

Ámuldozva hallgatta a történeteket. Ennyi élményt, ilyen teret el sem tudott képzelni korábban. Az ő iskolájuk is szervez tábort minden évben, de nem ennyire romantikust. Osztálykirándulás is van, hogyne, de nappal, legfeljebb egy ottalvással. Olyankor igyekeznek halkan bulizni, hogy ne keltsék fel a tanárokat. Járnak ők erdőben, persze, de hogy éjszaka… ezt még senkinek se jutott eszébe megkockáztatni. Színházba is eljutnak, minden évben van csoportos diákbérletük a jól összerakott repertoárdarbokra. De hogy főpróba meg premier? Hogy tudják ezt megcsinálni? – kíváncsiskodott tovább.

Hát a földrajztanár egyébként hegymászó, mindenféle túrákat vezet mindenhol a világban, és csak úgy, pihenésképpen elvitte a gyerekeket is egy kicsit kalandozni. A matektanár meg népzenész és -táncos, az ő kapcsolatai révén jutott az iskola ahhoz a világvégi parasztházhoz, ahol minden évfolyam gyakorolhatja a vályogvetést. Este meg persze összejön a falu népe, énekelnek-táncolnak, barátkoznak. A magyartanáruk végzett pár félév rendezőit, mindenkit ismer, tudja, mi készül, mit érdemes megnézni, be is juttatja a diákjait mindenhová. Egyébként meg fiatal íróként publikál, meghívta az összes diákját a könyvbemutatójára. Ő a kortársirodalom-tétel az érettségizőknek. A kiállításokkal viszont úgy vannak, hogy az egyik rajztanáruk tanít a Moholy-Nagy Egyetemen is, ő aztán akárhová bejáratos.

A fiatal kolléga – vagyis akkor még: diák – csak ámult-bámult. Ennyi érdekes ember! Ennyiféle kapcsolat! Biztos volt benne, hogy ő is sokkal magabiztosabb volna, ha ilyen iskolában, ilyen tanárok tanítanák őt – no, nem a tananyagra, hiszen azt igazán magas színvonalon elsajátíthatta, bizonyíték rá az, hogy ugyanazon a versenyen van ő is, mint az elitgimnazisták. Egymással küzdenek majd, és egyáltalán nem esélytelenebb, mint ők. De mégis. Ez a verseny neki a Nagy Lehetőség, az év fénypontja, a legérdekesebb és legizgalmasabb dolog, míg a másik társaságnak egy, és talán nem is a legkülönb kihívás a sok közül. Ő az iskolai tananyag grádicsain kapaszkodott fölfelé, a szellem tágasabb magaslatai irányába, míg a másik csapat eleve onnan indul, ez a számára megszokott közeg.

A jelen tapasztalatai

Most, olyan tíz év után a kishúgának kerestek középiskolát. Természetesnek tűnt, hogy ő is ebbe a gimnáziumba jelentkezzék, de a döntés előtt fiatal kollégám még gondos testvérként visszament tájékozódni az alma materbe. Egy másik intézményt talált, mint ahol ő érettségizett nem is olyan régen. Azok a tanárok, akiket annyira szeretett, akik friss látásmódjukkal elvarázsolták a gyerekeket, már nem dolgoznak az iskolában. Volt, aki külföldre ment, más itthon ugyan, de más területen kereste a boldogulását. Senki sem tanárként. Akik maradtak, mintha egy év alatt hármat öregedtek volna: kiégett, megfáradt emberekként látta viszont a korábbi, megbízható színvonalat képviselő tanárait. Szomorúan mesélték: igazgatócsere volt, és az új kinevezett mintha inkább a fenntartónak való megfelelésre koncentrálna, mint a munkatársaira és a diákjaira. Az iskola eredményeit áttekintve is ezt támasztotta alá. A valaha színvonalasnak számító vidéki gimnázium diákjait nagyítóval sem találni az OKTV-versenyzők között. Mintha az épület is megadta volna magát: elöregedett a festés, kopottak a bútorok. A szertárakból hiányoznak a kísérletekhez szükséges anyagok, a technikai felszereltségről nem is érdemes szót ejteni.

Mindent egybevetve a család úgy döntött: a település másik, egyházi gimnáziumába íratja a kislányt. Igaz, hogy egyébként nem tartanak semmiféle vallást, de mostantól szorgalmasan látogatják a helyi templomban az istentiszteleteket. Jó is, hogy szokja, mert ősztől napi praxissá válik számára a vallásgyakorlás. Az új intézményben kevésbé elnyúzott pedagógusok, jobb felszereltség, egészében kedvezőbb lehetőségek várják. Hiába, az államtól sokkal több támogatást kap ez az iskola, mint a másik.

Tanulságok

A történet igazán elgondolkodtatott, volt miről töprengeni a hosszú úton. Vajon tipikusnak mondható-e, amit a kollégám elbeszélt? Mi a helyzet a létező elitképzéssel, a hanyatló vidéki középiskolákkal, az egyházi iskolákkal? Hol van, megvan-e még az az inspiráló szellemi közeg, amelyet annyira megcsodált középiskolás korában a kollégám? De mindenek előtt: hol vannak, hová lettek azok, akik megteremtik ezt a közeget?

Július elején bukkant fel a sajtóban itt-ott a tanárképzés reformjáról szóló koncepció, amelyről a Köznevelés-stratégiai Kerekasztal tárgyalt, és mint megtudtuk, ebben a szellemben kaptak levelet a tanárképzést folytató egyetemek vezetői is. Kétségtelenül nagy szükség van a reformra. Az égető tanárhiány nem titok, iskolavezetők, szülők, kollégák nap mint nap szembesülnek vele. Nem könnyíti a helyzetet a pedagógusszakma elöregedése sem, hiszen belátható időn belül nagyon sokan mennek nyugdíjba, az utánpótlás meg nem látszik. Tehát mindenképpen tenni kell valamit. Célzott beavatkozással hívogatóvá kell tenni a pedagóguspályát.

A pálya népszerűsítése kétségtelenül fontos dolog, de előtte érdemes végiggondolni, hogy miféle pályáról is van szó. Mit kér tőlük és mit kínál azoknak, akik ezt választják? Egyszerűen fogalmazva: mi az ár-érték arány, amitől kívánatossá válik pedagógusnak lenni?

Nézzük először is a javadalmazást! Nemrég egy doktorandusz kolléga elmesélte, hogy végigsírta a hetet, amikor megtudta, hogy az iskolájában dolgozó takarítónő többet keres, mint ő a diplomájával. Most még próbál ezt-azt, de nem sokáig, hiszen családot szeretne, arra pedig így nem telik. Nem könyvekről, utazásról ábrándozik, hanem lakhatásról.

Tudjuk, hogy nem minden az anyagi jólét, de ez a fokú alulfizetettség már nemigen kompenzálható hivatástudattal. Ismerünk olyan embert, aki a káprázatosan fizető, de lelketlen és kizsigerelő állását felcseréli egy kevésbé jövedelmező, ám értelmes és kreatív elfoglaltságra. A pedagógus munkája jó esetben pontosan ilyen. A fiatal kollégám által elmondott történetben szereplő remek tanárok is így érezhették. Annál inkább így, minél gazdagabb, érdekesebb szakmai úttal dicsekedhetnek úgy egyébként.

Vizsgáljuk hát meg, hogy valóban annyira kreatív, az önmegvalósítást támogató pálya-e a pedagógusé, hogy a szűkösebb jövedelem ellenére is érdemes ezt választani! Az efféle döntés tipikusan a szabad értelmiségi döntése. Azé az emberé, aki nem kényszerek, hanem a maga értékrendje szerint választ. Akinek öröm, kibontakozás, kísérlet és izgalmas kalandok tere az iskola. Ahogy Winkler Márta mondta: „minden nap izgatott kíváncsisággal rohanok az iskolába…” Nem kell nagyon elmélyednünk a pedagóguséletpálya-modellbe és a minősítés rendjébe, hogy belássuk: ez a merev és bürokratikus struktúra, ez a hivatalnoki előmeneteli rendszer inkább elijeszti az alkotó kreativitást, mintsem támogatná azt. Nem ad lehetőséget rá, hogy valaki tanársága mellett egyéb dolgokkal is foglalkozzék, de arra sem, hogy a tudomány vagy a művészet valamely területéről valaki átruccanjon tanítani kipróbálva magát ezen a téren is. Aki tanár lesz, annak sem ideje, sem ereje nem marad egyébre, és aki alkotó értelmiségi, annak számára nincs hely a bürokratikus darálóban.

Kutató biológus barátom, aki egy évtizede tehetséggondozással foglalkozik, nem taníthat középiskolában tanári diploma híján. Mikor elhatározta magát, hogy isten neki, megszerzi azt a papírt, kiderült, hogy öt évet kellene az iskolapadban ülnie ahhoz, hogy biológia szakos tanári képesítést kapjon. Tekintve, hogy a biológiában és a tanításban is otthon van, úgy döntött, hogy nem áldoz az életéből további éveket, így legfeljebb nem fog iskolában tanítani. Hogy a közoktatás vagy az ő vesztesége a nagyobb, ne firtassuk!

Visszatérve tehát a kiinduláshoz, az ár-érték arány vizsgálatához: a pedagóguspálya szégyenletesen alulfizetett, elképesztően bürokratizált, a szabadság illúzióját sem kínálja. A társadalmi megbecsültsége értelemszerűen ehhez igazodik. Tökéletesen érthető, hogy emberfia nem akar pedagógus lenni. Aki mégis, mindennek ellenére a pályán marad, arra nem csoda, hogy sandán néz a környezete: valószínűleg életképtelen, nem tud jobbat, szegény.

Valamit tenni kell!

Valamit tenni kell, évek óta mondja mindenki. A döntés nyilván az oktatásirányításé. A koncepció pedig, amiről a szakmai párbeszéd híján innen-onnan értesültünk, a maga módján válaszol erre a problémára. Ha megvizsgáljuk az utat, amelyet az elmúlt évtized lépései kijelölnek, tulajdonképpen logikus ez a mostani is. Most, a kiszivárgott koncepció alapján úgy látszik, hogy az oktatásirányítás a korábban kijelölt nyomvonalon kíván továbblépni. Ha egyszer pontról pontra meghatározott, mit, mikor, hogyan kell tanítani, ha a pedagógusnak a kerettantervek szerint csak arra van joga, hogy lemondjon a tíz százaléknyi szabadságáról a kötelező penzum teljesítése érdekében, akkor valóban túlképzettek vagyunk. Ha a minősítés rendszere és a tanfelügyelet is papírmunkával teljesíthető követelményeken nyugszik, amely értelmetlen erőfeszítést követel a pedagógustól, miközben a valódi teljesítményhez, az élethez nincs köze, akkor tényleg kár energiát fecsérelni a képzésünkre. Akkor kimondottan ártalmas a széles látókör, az elmélyült tudás, a kutató, kísérletező attitűd. Az oktatásirányítás le is vonta a megfelelő tanulságot: a pályát tanárszakmunkásokkal kívánja feltölteni.

A várható eredmény? Először is a felerősödő kontraszelekció. Olyan könnyen lehet pedagógusdiplomához jutni, hogy ez a csábító lehetőség remélhetőleg megtölti az amúgy üresen maradó helyeket. Persze kérdés, hogy az ilyen diplomát szerzett kolléga valóban tanárként kíván-e majd dolgozni. Ha nem, akkor ugyanott vagyunk, mint most: a pedagógusdiplomát szerzők jókora hányada másutt keresi a boldogulását. Ám ha a középszintű érettségire optimalizált tudásával mégiscsak pedagógusként helyezkedik el, akkor jobb híján beletagozódva a bürokratikus rendszerbe nyilván nem okoz majd gondot. Nem bírálja sem a NAT-ot, sem a kerettanterveket, hiszen nem is tudja, hogy van más is. Biztos benne, hogy ez a világ a létező világok legjobbika, és mivel Voltaire nem szerepel a nemzeti alaptanterv preferált szerzői között, nem gyötrik Candide kétségei. Örül, ha „letanítja” azt a heti huszonhat órát meg ami még hozzá jön, elégedett, ha sikerül minden adminisztratív feladatának eleget tenni, és ha netán összerúgja a port a tiszteletlen gyerekkel, követelőző szülővel, majd az iskolaőr megvédi.

Nem lesz nomád tábor az iskola szervezésében. Nem lesznek izgalmas szakkörök. Elmaradnak az érdekes házon kívüli programok a saját tágas életükbe betekintést kínáló pedagógusok vezetésével. Erodálódik az értékes szellemi holdudvar. Eltűnnek a művészek és tudósok, kiszorul a játék az osztálytermekből. Mindaz a gazdagság, amit fiatal kollégám annak idején úgy megcsodált az elitgimnázium diákjainak elbeszélésében. Még annak sem marad tere, amit ő maga a vidéki gimnáziumában megtapasztalt: a tanórai érdekességeknek, friss ötletek kipróbálásának. Tartsuk szem előtt: mindez egy olyan világban, ahol az egyetlen biztos a bizonytalanság, és az erre való felkészülés létfontosságú. Ahol az információhoz való hozzájutás ezer módja közül csak az egyik, nem is a legfontosabb a pedagógus, miközben a személyiség sugárzása pótolhatatlan.

Mi az, ami egy ilyen elgondolás megvalósulásával elvész? Nem az akadémikus tudás hiánya itt a legnagyobb baj. Az iskola az ideológia szempontok szerint kiporciózott, kötelező tudástartalmak átadásán pörögve önmagába zárul, és így a külvilág színessége be se szűrődhet oda. Ezzel a koncepcióval végképpen kiszorul, és így elhagyja a közoktatást az eleven szellem. Mi mást is tehetne? Valami jobb, szabadabb helyet keres magának.

2021-07-19 | Kerényi Mária | Módszertár

Szeretnék ilyen híreket kapni >>